There's an end to infinity

Az oldal bezár!

Sajnálatos módon így a történet sem kerül folytatásra!

   Mostanában - az az lassan fél éve - kicsit megszorultam fanfiction írás téren. Ihletem és akaraterőm is lenne hozzá, azonban elveszett belőlem az a kicsi szikra, amikor azt éreztem, hogy meg van bennem az a pici löket, ami viszi előre a sztorit. Hát igen, ez van. Hiába szeretnék én is mindenkit jobbnál jobb ficikkel elkápráztatni, nem megy.

   Elnézést szeretnék kérni azoktól, akik várták a következő részeket. Ugyanis eldöntöttem, hogy ténylegesen pihentetem a dolgot és hosszabb terjedelmű fanfiction-ökre gondolni sem fogok. Még ha ötletem ugyan lenne is hozzájuk.

   A szívem szakad meg a Dream&Love-ért is.


Annyeonghaseyo~ Remélem még látjuk egymást. Ha máshol nem is, de egy másik történet erejéig.

13. fejezet

Nevetve indultam tovább. Alig vágtam zsebre a készüléket, már is belementem valaki mellkasába. Az orromat szorongatva néztem fel rá.
  -Nézz már a... -engedtem le kezemet. -Chansung.
  -Beszélnünk kell! -ragadta meg csuklómat és megindult valamerre maga után rángatva.
---------------------------

~A titok, ami többé már nem az~
  -Engedj már el! Nem hallod?!
Értelmetlen és hiábavaló volt minden próbálkozásom, ugyan úgy húzott magával. A könyörgésbe belefáradva kapkodtam utána lábaimat egészen egy elhagyatott kis utcáig. Ott megállt és szembe fordult velem. Megfogta vállaimat és mélyen szemembe nézett.
  -Mondjunk el mindent Junho-nak és a többieknek is. -mondta kertelés nélkül.
  -Azt semmiképpen sem lehet! -ráztam a fejem. -Nem tudhatják meg! Nem!
  -Pedig..
  -Semmi esetre sem! Nem akarom, hogy tudjon róla. Már így is csoda, hogy velem maradt annak ellenére, hogy tudja, lefeküdtem veled!
  -Ha te nem, akkor majd én. -jelentette ki és eltűnt.
Hitetlenül bámultam utána, moccanni sem tudtam. Pár percig még hűlt helyével szemeztem, aztán erőt lehelve magamba indultam vissza a kiadó felé.

    Viszonylag csendes hetet tudtam a hátam mögött, de Chansung bogarat ültetett a fülembe. Egész végig azon rágódtam, hogy mi lesz, ha tényleg beszámol mindenről. Elképzelni sem tudtam, Junho mennyire dühös lesz, ha tudomást szerez az babáról és elvesztéséről. Egy nap azonban váratlan dolog történt. Épp az egyik folyosón sétáltam, amikor az igazgató irodája előtt pár gyakornokot pillantottam meg. Kicsit közelebb mentem hozzájuk, hogy halljam miről pusmognak.
  -Tiszta gáz, hogy unnie teherbe esett.
  -Igen. Ilyen szerencsétlen egy csajt..
  -Ráadásul oppától. Ezt nem tűrhetjük szó nélkül!
Meglepődtem a hallottaktól. Hátrébb húzódtam és lassan eloldalogtam onnan, feltűnés mentesen. A stúdió felé menet gondolkodtam el a szavaikon. Hogy ha ők éppen hallgatóztak az igazgatónál, akkor... Chansung tényleg kikotyogta volna, hogy...? Nem, az nem lehet.

(Kis idő múlva)

    Lázasan melegítettem be éppen a próbateremben a tánctanárommal és a menedzserrel. A sérülésem miatt vigyáznom kellett, hogy ne erőltessem meg annyira a lábam és semmi baj se történjen egy esetleges félrelépéskor. Már a zenét indítottuk volna el, amikor váratlanul kicsapódott az ajtó és Junho lépett be rajta nagy hévvel.
  -Kimennének egy pillanatra, kérem? Négyszemközt kell beszélnem Bonghwa-val.
Mélyen a szemembe nézett, miközben ők kimentek. Tekintetéből üvöltött az idegesség és a csalódottság. Tudja...
  -Halljam.. -lépett közelebb.
  -Micsodát?
  -Nagyon jól tudod. A te szádból akarom hallani.
Megrémülve kezdtem hátrálni, de hátam az egész alakos tükörnek ütközött. Két kezével fejem mellett megtámaszkodott, szinte az arcomba mászott.
  -Mond ki! -rivallt rám.
Éles hangjától megrezzentem, és a padlóval kezdtem szemezni.
  -Én...
  -Te?
  -Elvetéltem...
Nagyot sóhajtva túrt tincsei közé, miközben eltávolodott.
  -És igen.. Chansung-tól volt, de... Én téged szeretlek.
  -Ezek után még azt várod, hogy ezt el is higgyem? Azt sem tudom megbízhatok-e benned. Biztos ismerlek én egyáltalán? -nevetett fel kínosan.
  -Junho..
  -Ne! -szakított félbe. -Most elmegyek és ne gyere utánam! Ne várj soha többet rám...
Hátat fordított és elhagyta a termet, mire könnyek szöktek a szemembe. Keservesen sírva rogytam a térdeimre. Remegő ujjakkal vettem elő telefonomat és az első számot tárcsáztam is. Akadozó lélegzettel vártam míg felveszi végre valaki. Aztán...
  -Igen kicsim?
  -Apu.. -szipogtam. -Segíts...

12. fejezet

~Feldolgozhatatlan érzések~
  -Amúgy.. jól vagy? -kérdezte pár perc után.
Bólintottam egy aprót, mire hirtelen kivágódott a szoba ajtaja és egy Junho lépett be rajta. Aggódóan vizslatott és megszorította kezemet.
  -Jöttem, amint csak tudtam. Hogy érzed magad? Minden rendben? -bombázott kérdésekkel.
  -Örülök, hogy itt vagy. -mosolyogtam. -Hát nem vagyok a legjobban, de azért élek még.
Szemem sarkából Chansung-ra pillantottam, aki épp készült elhagyni a szobát. Meglágyult a szívem.. Egyszerűen nem tudom őt többé utálni. Milyen felelőtlen vagyok.. Azért mégis csak ő lett volna a gyermekem apja. Gondolatmenetemet Junho szakította meg.
  -Kell valami esetleg? Tudok valamiben segíteni?
  -Nem köszönöm, bár.. egy tea jól esne.
Amint ezt kimondtam Chansung egy bögrével a kezében jött vissza. Mintha a fejemben olvasott volna. Odajött és felém nyújtotta a gőzölgő italt. Magamra erőltettem egy mosolyt és megköszöntem kedvességét.

    Másnap Taecyeon és a lányok is eljöttek látogatóba. Kicsit zavart a gipsz, de egy idő után már megszoktam. Fájt, hogy lehetséges többé nem tudok majd táncolni, de minden erőmmel a felépülésemen voltam. Minél előbb a színpadon akartam állni megint. Két hét után már mankóval száguldoztam a folyosókon, aminek iszonyatosan örültem. Végre kiszabadultam az ágyamból és megtornáztathattam elgémberedett tagjaimat. Az ápolók kedvence voltam. Mindenkivel tudtam váltani pár kedves szót, amitől csak még jobb kedvem lett. Az orvosom is biztató hírekkel szolgált már egy hónap elteltével. Járó gipszet kaptam, amit a fiúk és a lányok is teli firkáltak mindenfélével. Volt amelyikük egy szívecskét rajzolt rá, volt aki egy kisebb monológot, és volt olyan, aki csak ráírta az autogramját. Egy kis idő múlva már hazaengedtek, de Hwang nagymama rám erőszakolta, hogy a nap legtöbb idejében az ágyat kell nyomnom. Minden egyes alkalommal, amikor futkosáson, vagyis annak próbálkozásán kapott és leteremtett én csak mosolyogva hallgattam. Három hónap múlva már levették a gipszet és habár be volt fáslizva akkor is élveztem, hogy végre levegőzik a lábam. Persze Junho mindvégig mellettem volt, és végleg átcuccolt hozzám. Tulajdonképpen mindenki sűrűn látogatott. Egy személy kivételével.. Chansung azután az egy kórházi látogatás után, többet felém se nézett. A fiúktól próbáltam informálódni róla. De folyton csak ugyan azt hajtogatják..:

"Éjszaka folyton egy kisgyerekhez beszél álmában. Nap közben alig szólal meg, csak ha nagyon muszáj.."

    Egyik nap Keiko-val beszélgettem erről a dologról.
  -Ennyire rosszul érintené a dolog? -kérdeztem tőle.
  -Nem tudom.. Viszont egy biztos. Az tény, hogy szereti a gyerekeket és mindig is akart egy sajátot.. -sóhajtott.
  -Nekem mondod? Nem ő vetélt el..
  -Jó jó~ Szerintem nem bírja feldolgozni, és most ezen rágódik. Az meg csak ráad, hogy még csak nem is úgy feküdtetek le, hogy együtt lennétek, hanem full részegen. -bólogatott száját elhúzva.
  -Úgy mondod, mintha nem tudnám. -fogtam a fejem.
  -Nem akarod véletlen megfőzni még a fejem, miután leharaptad?
  -Bocsánat..

(Pár hét múlva)

    Teljesen egészségesen, felépülve sétálgattam Szöul utcáin. Persze a fejembe húztam a kapucnit és fentebb toltam napszemüvegemet. A kiadóhoz tartottam éppen, mikor egy saroknyira a célomtól megcsörrent a telefonom.
  -Halló? -szóltam bele.
  -Istenem Bonghwa! Nem fogod elhinni! -sikítozott Keiko a vonal túloldalán. -Főleg, hogy én magam sem hiszem el. -tette hozzá gyorsan.
  -Mi történt? -érdeklődtem.
  -Randizni hívott!
  -És kicsoda?
  -Jusnu!
  -Ez most még egyszer..
  -Akarom mondani, Junsu.
  -Értem.. -mosolyogtam, ami szinte rögtön lefagyott az arcomról. -Hogy ki~?!!
  -Én megmondtam. -nevetett.
  -Igen, te mindig mindent. -kuncogtam. -Na de gratulálok! Hogy-hogy?
  -Hát az úgy volt, hogy.. izé. A napokban egyre többet találkozgattunk, és néhányszor haza is kísért. És az előbb beszéltünk meg egy tényleges randit. -ecsetelte, miközben próbált nyugodnak tűnni. Ismétlem.. csak próbált.
  -Akinek jól megy. Viszont nekem mennem kell, majd még beszélünk.
  -Cöhh~ Oké, akkor szia.
  -Neked is. -cuppogtam bele a telefonba, majd leraktam.
Nevetve indultam tovább. Alig vágtam zsebre a készüléket, már is belementem valaki mellkasába. Az orromat szorongatva néztem fel rá.
  -Nézz már a... -engedtem le kezemet. -Chansung.
  -Beszélnünk kell! -ragadta meg csuklómat és megindult valamerre maga után rángatva.

11. fejezet

~Végezetes baleset~
 -Aish.. Mi van velem...? -kérdeztem magamtól. -Napok óta, sőt... lassan két hete késik. Aish... -hunytam le szemeimet, azonban nem messze tőlem meghallottam egy hangot.
 -Te... terhes vagy?
A szemeim azonnal kipattantak, és Chansung értetlen, számon kérő pillantásával találtam szembe magam..
-----------------------------------------------------------

 -Hogy feltételezhetsz ilyen hülyeséget?! -rivalltam rá, és elviharzottam mellette ki a többiekhez.
Megragadtam az egyik boros üveget és meghajtottam.
 -Ho, ho, ho! Vigyázz kislány! -jött oda vigyorogva Junsu.
 -Nem érdekel. Együnk, igyunk, partizzunk! -emeltem fel sipítozva a kezembe tartott üveget.
Megrántották a vállukat, majd beüzemelték a karaoke-t. Egészen este tizenegyig iszogattunk. Chansung taj részegre itta le magát, de nem foglalkoztam vele. Kuncogva borultam Junho nyakába, aki kivette a kezemből a pezsgős poharat és karjaiba kapott.
 -Mára elég az ivászatból. Mindenki talpra! Indulunk haza! -kiáltotta el magát, mire a többiek haptákba vágták magukat.
Talán ő volt a legjózanabb. -Olyan kis cuki vagy.. Egyem a zúzád. -csuklottam arcát cirógatva.
Elmosolyodott, majd berakott kocsijába. Amíg ő összekaparta a fiúkat, én a kocsiban elhelyezkedtem és kicsit pihentettem pilláimat. Mire mindenki beszenvedte magát az autóba, és Junho is beszállt mellém, már zavartalanul jártam az álmok útján...

     Egy héttel később, késő este a próbaterem padlóját koptattam a comeback-re készülődve. Nem foglalkoztam azzal, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek. Egészen végkimerülésig akartam elmenni, hogy a legjobbat nyújthassam a rajongóimnak, akik már várnak rám. Testem magától mozgott a ritmusra. Homlokomon pedig gyöngyözött az izzadtság. Azonban hirtelen kiszaladt alólam a lábam és hatalmas puffanással értem földet. Bokámba iszonyatosan nagy fájdalom nyílalt, de sokkal jobban foglalkoztatott a hasamban lévő erős, szúró érzés.  Kínok között fetrengtem a padlón, mire egy ijedt hang ütötte meg a fülem az ajtó felől.
 -Aranyom, minden rendben van? Nem fáj semmid? -térdelt le mellém az idős hölgy.
Csak egy bólintásra telt tőlem. Megragadta a karom és megpróbált felhúzni.
 -Fel tudsz állni? -kérdezte.
Ismét csak bólintottam. Összeszorítottam a szemeimet és belekapaszkodva a nénibe próbáltam kizárni a fájdalmat, és feltápászkodni. Egészen az épület bejáratáig elkísért aztán elköszönt tőlem arra hivatkozva, hogy nem jöhet tovább velem, mert takarítania kell. De azért még megígértette velem, hogy vigyázok magamra és elmegyek kórházba. Fogtam egy taxit, már úton is voltam a közeli klinikára. Idegesen vártam, hogy mit mond a doki. Az ujjaimmal malmozgattam a betegágyon ülve, amikor végre belépett a vizsgálóba. Reményekkel telve kaptam fel a fejem, azonban ő csak rám mosolygott.
 -Hogy érzi magát? -kérdezte.
 -Nem vagyok a helyzet magaslatán, de azért már jobban.
 -Jó hallani. Viszont legközelebb ne erőltesse meg magát ennyire. A bokájának nem tesz valami jót, ha egyhuzamban ilyen intenzíven erőlteti meg. Pihentesse sokat, és ha teheti járjon lapos talpú cipőben. -vizsgálgatta a lábamat, majd felnézett rám.
 -Köszönöm szépen, doktor úr. Akkor én most... mennék is. -álltam volna fel, de visszatolt.
 -Még nem fejeztem be.. -a kezében lévő papírra nézett, aztán szemüvegét fentebb tolva pillantott komolyan rám. -Szépen kérem, tényleg pihenjen sokat. És semmilyen nehezebb fizikai munkát ne végezzen. A táncolást nem kell abbahagynia, de azért nem árt vigyáznia...

    A hasamat simogatva sétáltam hazafelé. Teljesen váratlanul ért, amit az orvos mondott. Olyan szinten kattogott az agyam, hogy már megfájdult tőle a fejem.

" -Sajnos még nem. Csak annyit tudni, hogy körülbelül mennyi ideje fogant.
   -És?
   -Feltehetőleg négy-öt hete... "

    Gondolatmenetemet egy hangos dudálás szakította meg. Fejemet megrázva pillantottam a hang irányába, mire egy kocsi fénye vetődött rám. Azt hittem csak leakar parkolni, így nyugodtan sétáltam tovább. Azonban tovább dudáltak és a jármű is vészesen gyorsan közeledett felém. Mielőtt teljesen elvakított volna a fényszórója, megláttam, amint a kocsiban ülő férfi a kezével mutogat, hogy álljak odébb. Mozdulni sem tudtam, minden porcikám megdermedt. A következő pillanatban a járdán feküdtem vérbe fagyva. Nem éreztem semmit, fájdalmat sem. Csak a mentő szirénáját hallottam félkómában. Minden kezdett elsötétülni, aztán megszakadt a kép és elvesztettem az eszméletem... Mikor felébredtem már a kórházban feküdtem. Orvosok vizsgálgattak. Végül a csoport kiment, viszont egy orvos bent maradt. Elővett egy zseblámpát, amivel a szemembe világított, majd utána egy papírra írt rá valamit. Adott egy kis fájdalomcsillapítót, és pár perc után kiment. Elkezdett kint beszélgetni valakivel. Nem kellett sok ahhoz, hogy felismerjem a hangokat. Fiúk!
 -Mi történt Bonghwa-val? -kérdezte Taecyeon.
 -Balesetet szenvedett. Egy autó elgázolta.
 -Most hogy van? -érdeklődött Nichkhun.
 -Volt egy kisebb agyrázkódása, és pár bordája is megrepedt. Viszont ami miatt a legjobban aggódunk, az a lába.
 -Miért?
 -A jobb sípcsontja eltört, és nem valószínű, hogy ezek után tud majd táncolni. -Az nem lehet...
Éppen megszólalt volna a doki, amikor valamelyikük telefonja megakadályozta ebben.
 -Haló? Rendben, azonnal indulunk. Jó, oké.. Viszlát! -rakta le a telefont Junsu. -Srácok, indulás! Chansung...
 -Igen?
 -Neked nem muszáj jönnöd. Úgy hogy maradhatsz még.
 -Akkor hát sziasztok.
Aztán csak annyit hallottam, ahogyan elmennek. A fájdalomcsillapító elkezdett hatni. Váratlanul elálmosodtam, de próbáltam tartani magam. Pár percig még küzdöttem a gyógyszer hatásával, sikertelenül. Ugyanis elaludtam. Eközben Chansung tovább faggatta a dokit.
 -És valami más baja nincs?
 -Az előbb mondani szerettem volna még valamit, de ugyebár a fiatalember telefonja közbeszólt.
 -Mi lett volna az a valami?
 -A hölgy elvetélt.
 -Ezt meg.. hogy érti?
 -A kisasszony terhes volt. Sajnos a baleset következtében elvesztette a babát. Talán maga lett volna az apuka? -érdeklődött. mosolyogva.
 -Fogalmam sincs...
Egy kis gondolkodás után Chansung odafordult a doktorhoz. -Bemehetnék hozzá?
 -Persze, nyugodtan.
Mély levegőt véve nyitott be és leült mellém. Remegő kézzel simított végig hasamon, majd karomon.
 -Miért nem mondtad el? Miért hazudtál...?
Elcsendesedett. Jó pár percig a falat bámulta. Amikor ismét felébredtem még ott ült mellettem és a kezemet fogta. Mikor észrevette, hogy ébren vagyok izgatottan köszörülte meg a torkát.
 -Miért nem szóltál arról, hogy terhes vagy? -kérdezte, miközben rám se nézett, hanem a hasam fixírozta.
 -Mindenkinek jobb úgy, ha nem tud róla. De... véletlen.. nem tudod mi van a babával? -pillantottam rá kétségbeesetten. -Ugye jól van?
A fiú elengedte mancsomat és a padlóval kezdett el szemezni.
 -Mond már..!
 -Elvesztetted... -nyögte ki alig hallhatóan.
 -Mi van?! -ültem fel hirtelen, de rossz ötlet volt, mert éles fájdalom kúszott végig rajtam, mint egy villámcsapás. -Ugye nem..?
 -Beszéltem a doktor úrral és elmondta, hogy elvesztetted a babát.
 -De...
Nem bírtam végig mondani, könnyekben törtem ki. Pár perces hallgatás után végül megszólalt.
 -És... ki volt az apja?
Váratlan kérdésére felkaptam a fejem és meredten néztem rá. Megtöröltem arcomat, majd a szobában keresve egy pontot, azzal kezdtem szemezni. Nem mintha annyira érdekes lett volna...
 -Te.. -suttogtam a csendbe.
 -Ez biztos?
 -Igen...
Ott ültünk szótlanul, és próbáltuk magunkban megemészteni az imént hallottakat, és a történteket. Vajon mi lesz ez után?

10. fejezet

~Apró pillanatok~
Bonghwa pow:
  Amióta ismét elkezdtem a karrieremre koncentrálni a lesi fotósok hada folyamatosan követett mindenhová, és minden egyes pillanatban a lépteimet figyelték. Amikor csak kiléptem a házból minimum három férfi eredt a nyomomba kérdések ezreivel. Egy interjút is beszervezett a napirendembe a menedzser, hogy tisztázzuk a dolgokat.

  Éppen az interjún ültünk sorban. Én, a menedzser, és a JYP igazgatója. Milliónyi fényképezőgép kattogását lehetett hallani, és szinte megvakultam a sok-sok vaku villanástól. A menedzser kezébe adták a mikrofont, aki készségesen válaszolt minden kérdésre.
 -Nem, Bonghwa nem nyúlt semmilyen kábítószerhez sem, és nem... nem anorexiás.
 -Igaz a hír, miszerint az énekesnő alkoholista?! -nyomott az arcomba egy kis magnót az egyik riporter.
 -Semmilyen szerre sem szorultam és szorulok rá, nem ittam, nem dohányzok! -mondtam körbe nézve a teremben komoly arccal.

  Fáradtan ültem be a kisbuszomba, ami elvitt egészen hazáig. Miután kiszálltam a járműből, mosolyogva köszöntem meg a fuvart a sofőrnek, és intettem egyet neki. Amint beléptem a kiskapun Hwang nagymama jött oda hozzám és belém karolt. Lassan sétáltunk a ház felé a lekövezett ösvényen.
 -Hogy sikerült, édeském? Minden rendben ment? -érdeklődött.
 -Persze. Bár aggódom, hogy a fotósok tovább fognak zaklatni. Aish..
 -Jól van aranyom, látom jobban vagy és a dolgok kezdenek rendbe jönni. Én most megyek is. -simogatta meg a karom, aztán apró lábait szedegetve ment ki a kapun.
Levettem a magassarkúmat, és megmasszíroztam sajgó talpamat, bokámat. A ruháimat ledobálva mentem be a fürdőbe, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt. Törölközőbe csavarva mentem a szobám felé, amikor megpillantottam Junho-t, ahogy a Pongo-val játszik. Pontosabban nyúzta szegény macskát.
 -Hát te? -kérdeztem meglepődve.
 -Hát én.. -villantotta felém jellegzetes mosolyát.
Odamentem hozzá és átkaroltam vállát. Elkeseredve bújtam hozzá, miközben sóhajtottam egy nagyot. Kezeit felvezette a hátamhoz, és magához húzott.
 -Valami baj van? -simogatta meg lapockámat.
 -Én ezt már nem bírom idegekkel.. Oppa~ Szökjünk meg a világ elől, oda ahol senki sem ismer, és csak mi ketten vagyunk. -néztem fel rá könnybe lábadt szemekkel.
Kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. A fülem mögé tűrt egy kósza vizes hajtincset, majd nyugtatólag rám mosolygott.
 -Na de öltözz fel gyorsan. Mutatok valamit.
Még egyszer megöleltem, azután a szobámba slattyogtam és hipergyorsasággal kezdtem a szekrényemből előkutatni valamilyen értelmes ruhát. Szélsebesen magamra kaptam a fehérneműmet. Majd egy koptatott farmert, amihez egy lenge, asszimetrikus felsőt húztam fel. Hajamat felkötöttem lófarokba. Nem érdekelt, hogy vizes. Majd a napon, a friss levegőn megszárad. -gondoltam magamban. Odakocogtam Junho-hoz, és mosolyogva karoltam belé, miután felvettem a magassarkúmat. Még utoljára megsimogattuk Pongo-t, aztán beültünk a kocsijába, és elindultunk.
 -Hová megyünk? -kérdeztem az ablakon kibámulva.
 -Mindjárt megtudod. -kuncogott. -Nem kell már sokat várnod.
Keresztül mentünk Szöulon, és egyre csak távolodtunk a központtól. Lassan már elhagytuk a várost, amikor váratlanul leparkoltunk. Meglepődve néztem szét, amikor becsuktam magam után a kocsi ajtaját. Kisgyerekek játszottak az utcán, alig lézengett pár autó az utakon. Nem, nem volt lepukkant. Kicsit sem. Viszonylag gazdag környék volt. A házak nem voltak olyan sűrűn, mindenhol gondozott pázsit terült el. Mintha csak Amerika egy kisebb városában lettünk volna.. Odalépett mellém Junho és megbökött a könyökével, mire rákaptam a tekintetem.
 -Ha most megengeded, bekötném a szemed. -mutatott fel egy kis zöld kendőt.
Bólintottam egyet. Mögém lépett és a látásomat eltakarva rakta fel a kendőt a fejemre. Furcsán éreztem magam, amikor egy tíz centis magassarkúban kellett sétálnom arra amerre a fiú irányított. Többször is majdnem elvesztettem az egyensúlyom, de szerencsére Junho ott volt mellettem és segített a tájékozódásban. Egyszer azonban egy ajtóhoz értünk. Csak annyit észleltem, hogy a fiú kinyitja, majd lassan betol rajta. Becsukta az ajtót, majd még vezetett előre pár métert, aztán megálltunk.
 -Hol vagyunk? -kérdeztem, miközben mögém sétált, és a kendővel kezdett babrálni.
 -Türelem rózsát terem..
A nagy csöndben az óra kattogó hangja töltött be mindent. Majd a látásom visszatért, mire összerezzentem.
 -Boldog szülinapot~! -kiáltották egyszerre a többiek.
 -Ti? Hogy-hogy? Mi van?! -lepődtem meg.
 -Hát nem ma lettél huszonhárom éves? -kérdezte Junsu.
 -Úristen! Hányadika van ma?
 -Pontosan szeptember kilencedike. -nézte ki a dátumot telefonjából Nichkhun.
 -Teljesen megfeledkeztem róla. -csaptam idegesen a homlokomra.
 -Nem baj, legalább már tudsz róla. -nyomott egy puszit a csattanás helyére Junho.
 -Annyira hálás vagyok nektek. -mosolyodtam el.
Mindenkihez odamentem és sorban végig ölelgettem őket, viszont amikor Chansung elé értem megtorpantam. A bennem lévő kezdetlegesen összeforrt sebekből szivárogni kezdett a vér. Fájt.. Belém hasított, amit akkor tettünk. Nem bírtam a szemébe nézni, de azért gyorsan megöleltem a padlót bámulva, majd visszakocogtam a többiekhez, akik már a tortát bámulták nyál csorgatva. A kezembe vettem egy nagy kést, és a dohányzó asztalon pihenő cukrászcsodához hajoltam.
 -Kikéri az első szeletet? -néztem fel.
 -Én! -zengték kórusban.
 -Jól van, jól van. -nevettem fel végre először a történtek után.
Elkezdtem szeletekre vágni a tortát, és mindenkinek a kis tányérkájára raktam egy-egy szeletet. Jóízűen nyammogtuk el a kinder bueno ízű süteményt, miközben nevetgéltünk és beszélgettünk. Egyszer véletlen Taecyeon félrenyelt.
 -Cigány útra tért! -kiáltottam fel a fuldokló fiúra mutogatva, mire mindenki hangos nevetésben tört ki. Még a szenvedő alany is.

  Miután elfogyott a torta a kis ház konyhájában mosogattam el a tányérokat egy pohár Voilá boralapú pezsgő társaságában. Azonban a gyomrom kavarogni kezdett, és forgott velem a világ. Szemeimet lehunyva támaszkodtam meg két kezemmel a mosogató szélében. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam azt és ismét nekiláttam a mosatlannak. Hirtelen tört rám megint az émelygés, de olyan szinten, hogy azonnal szükségem volt valamire. A konyha felől nyílt a fürdőszoba, így odarohantam és a wc fölé hajolva kiadtam magamból mindent. Erősen zihálva ültem le a hideg kőre, miközben számat törölgettem. A mosdóban megnyitottam a csapot, és megmostam az arcomat. Jól esett, frissítő hatású volt a hideg víz.
 -Aish.. Mi van velem...? -kérdeztem magamtól. -Napok óta, sőt... lassan két hete késik. Aish... -hunytam le szemeimet, azonban nem messze tőlem meghallottam egy hangot.
 -Te... terhes vagy?
A szemeim azonnal kipattantak, és Chansung értetlen, számon kérő pillantásával találtam szembe magam..

9. fejezet

~Zuhanás
Bonghwa pow:
  Mindössze csak két nap telt el azóta, hogy elmondtam Junhonak, mit vétettem. Azóta nem hív, kerül, és az üzeneteimre se válaszol. Már azt hittem, hogy ennél jobban nem tudok megőrülni és kétségbeesni, de tévedtem. Nem ettem, nem ittam, ki sem másztam az ágyamból. Hwang néni akárhogy noszogatott, és próbált belém tömködni pár falatot, egyszerűen nem volt étvágyam saját magamtól.
 -Undorító, szánalmas vagy... -mondtam az ágyammal szemben lévő tükörnek.
Eszer csak Hwang nagyi jött be hozzám, kedvtelenül húztam a fejemre a takarómat.
 -Aranyom.. -szólongatott. -Látogatóid vannak...
 -Küld el őket. Nem akarom, hogy így lássanak.. -nyöszörögtem.
 -Hát jó.
Léptek zaját hallottam meg, így bizonyosodtam meg arról, hogy a nagyi kiment a szobámból. Lerúgtam magamról a plédet, és a plafonnal kezdtem farkas szemezni. Hirtelen egy éles hang töltötte be a házat.
 -Szia Bonghwa~ -zengték kórusban.
Belém hasított a felismerés..
 -Fiúk?! -ültem fel.
A hangomra azonnal bent termett mindegyikük, kivéve Chansungot. Ő nem volt ott közöttük. Talán jobb is... Taecyeon és Wooyoung azonnal odajött, hogy megöleljen. Szótlanul tűrtem, ahogy megjegyzést tesznek a külsőmre.
 -Istenem de vékony vagy. -kerekedtek ki Nichkhun szemei. -Eszel te egyáltalán?
Junho-ra néztem, és megpróbáltam megkeresni tekintetét, ő azonban csak a padlót bámultra. Ezek szerint nem mondta el nekik.. Sóhajtottam egyet, és csak annyit mondtam, hogy nincs étvágyam. Nichkhun elkezdte a homlokom és arcom tapogatni, megnézve lázas vagyok-e.
 -Te égsz... -mondta elképedve. -Tüzel az egész tested.
 -Semmit sem érzek. -szűkítettem össze szemeimet.

  Pár perccel később a fiúk sürögni forogni kezdtem körülöttem Hwang nagyival egyetemben. Viszont Junho csak az ajtóban állva bámulta a cipőjét. Éppen Wooyoung suhant el a fiú mellett, amikor egyszeriben megtorpant.
 -Várjunk csak.. Ti nem úgy van, hogy együtt vagytok? -kapkodta felváltva a szemét kettőnk között. -Na.. Legalább egy ölelést. -nézett Junhora kiskutya szemekkel, mire az megindult felém, és egy sóhajtás után körém fonta karjait.
Magamhoz szorítottam és nyakhajlatába fúrtam a fejem. Annyira hiányzott már, hogy Ő öleljen..
 -Köszönöm.. -súgtam oda neki.
Mikor elengedett leült az ágyam szélére, mellém. Wooyoung elégedetten bólogatni kezdett és a kezembe nyomott egy bögre gőzölgő, furcsa színű valamit.
 -Ez mi? -szagolgattam.
 -Saját készítésű tea. -kacsintott. -Amikor lebetegszik valamelyikünk, mindig ezt isszuk.
Nagy nehezen belekortyoltam, de rossz ötlet volt. Le is forrázta a nyelvemet, és a hányinger kerülgetett tőle.
 -Ez iszonyatos. -fintorogtam.
 -Viszont hatásos. -vigyorgott.
Mikor Wooyoung elhagyta a helyiséget Junho felém fordult, mire én csak szégyenemben az ujjaimat kezdtem bámulni, amikkel idegességemben malmozásba fogtam.
 -El tudom képzelni most mennyire utálhatsz és undorodhatsz tőlem...
 -Nem.. ilyet egy szóval sem mondtam. -vonta össze szemöldökeit. -Nem tudok rád haragudni. Csak.. nem bírom megemészteni a dolgot. -vakarta a tarkóját.
 -Nincs bocsánat arra, amit tettem, de... sajnálom....
Lassan felnéztem rá, és megpillantottam csillogó, gesztenye barna szemeit. Elvesztem tekintetében, mégis ott motoszkált bennem a Chansunggal töltött estének az emléke... Nem bírtam pár másodpercnél tovább, el kellett kapnom a fejem. Ám ekkor kezével állam alá nyúlt, kényszerítve ezzel hogy rá nézzek.
 -Kérlek.. -pillantott rám esdeklően.

(Pár nap múlva)
  Junhoval a kapcsolatunk kezdett rendbe jönni. Egyre többször látogatott, aminek nagyon örültem, és hála neki, teljesen kikúrálódtam. Elűztem az öngyilkosság gondolatait, és csak a jelenre koncentráltam, abból Chansung-ot kizárva. Úgy döntöttem ideje munkába mennem, hiszen a rajongóimat is cserben hagytam azzal, hogy egy egész héten keresztül nem jelentkeztem. Alaposan beöltöztem, hogy ne ismerjenek fel a kiadóhoz menet. Mikor beléptem a menedzser irodájába, egy hatalmas mosollyal az arcán fogadott tárt karokkal, miközben én levettem a napszemüvegem.
 -Hát téged is látni? -kérdezte.
Mosolyát viszonozva bólintottam egyet, majd leültünk. Váratlanul Taecyeon toppant be, mögötte Junsu-val.
 -Főnök, baj van! -lihegték.
 -Lassabban, ha lehet. Inkább üljetek le, és úgy mondjátok el.
Így is tettek. Helyet foglaltak, aztán Junsu elővette a tabletjét, és nyomkodni kezdte. Pár másodperc után az orrunk elé nyomta, mire a menedzser álla az asztalon koppant, az enyém viszont a padlót súrolta.
 -Bonghwa öngyilkosság közeli állapotba került és anorexiás.. A híres rookie alkoholista.. Bonghwa súlyosan lefogyott.. A félig japán idol drogozik!.. És még több ehhez hasonló cikk... -olvastam fel a címüket hangosan.
 -Minden blog, és oldal ezekkel van teli. Úgy látszik megtaláltak a lesifotósok, mikor elindultál otthonról. -mutatott egy képet a tablet-en Taecyeon.
Teljesen ledöbbentem.. Tényleg így nézek ki?! Már kezdtem azt hinni, hogy kimásztam végre a gödörből, erre csak jött egy sima fuvallat, és visszaestem a mélybe....

8. fejezet

~Felemésztő bűntudat~
Bonghwa pow:
 Éreztem a nap melegét az arcomon. Résnyire nyitottam a szemeimet. Óvatosan felültem, egyik kezemmel megtámasztottam magam. Éles fájdalom nyílt a fejembe, szabad kezemet oda kaptam. Mi történt...? Körbepillantottam a szobában. Mindenhol ruhák hevertek. Hirtelen kezek ragadtak meg és hátra rántottak. Mellettem ott nyöszörgött Chansung és karomat szorongatta, mint egy kisgyerek. Óvakodva kimásztam a takaró alól, hogy még véletlenül se ébresszem fel a fiút. Összeszedtem a földről a ruháimat és a fürdőszobában a szennyes kosárba dobtam őket. A szárítóról leszedtem egy tiszta fekete short-ot, fehérneműt, és egy citromsárga toppot. Felöltöztem és a konyha felé vettem az irányt, hogy feltegyek egy kis kávét főzni. A pultra támaszkodtam és úgy kezdtek el potyogni a könnyeim. A tudat, hogy szándékosan bántok meg olyasvalakit, ráadásul a háta mögött egy csapattársával, akit nagyon szeretek. Csak utólag jöttem rá, hogy nem kellett volna. A bűntudat megbénít, és olyan, mint egy viszkető kiütés. Egyszerűen nem akar eltűnni sehogy sem. Érzelmek hada támadott meg. A pánik, szomorúság, és a kétségbeesés. Vissza akartam menni... Vissza a történtek kezdetéhez. Semmissé akartam tenni mindent.... A kávé már rég lefőtt, de én tovább zokogtam. Hátat fordítottam a pultnak és a földre csúsztam. Tudom, hogy nincs bocsánat arra, amit műveltem. Hiába a bánat, most már minden el van veszve...

 Nem tudom, hogy hogyan, de egy kés került a kezembe. Szipogtam párat, miközben eljátszadoztam az öngyilkosság gondolatával. Mérlegelni kezdtem. Csak a fájdalmat akarom meg szüntetni, ami idebent van. Egyfajta vigasz... Remegő kezemmel emeltem fel a kést. Éppen a pengét akartam a csuklómon végighúzni, amikor valaki kiütötte azt a kezemből.
 -Eszednél vagy?! -ripakodott rám Chansung.
Nem szóltam hozzá, még csak fel sem néztem rá. Undorító féreg... Kezem ökölbe szorítottam. A testem megfeszült, és olyan hévvel álltam fel, hogy a fiú hátrahőkölt. Vettem egy mély levegőt, amit erősen kifújtam, majd tekintetemet az előttem állóra emeltem. Ha most ölni tudtam volna pusztán a nézésemmel, már rég halott lenne...
 -Tűnés a házamból.. most! -mutattam a kijárat felé.
Nem bírtam tovább egy levegőt szívni ezzel a rohadékkal. Nem akartam többé látni... Kicsit nehéz lesz ez a közös ügynökség miatt, de nem érdekel.
 -Figyelj... -próbálta megsimítani a karom, azonban ellöktem magamtól.
 -Azt mondtam MOST!!! -rivalltam rá könnyekkel küszködve. -Tűnj el az életemből, te senkiházi.. te álnok szemétláda...! Szűnj meg létezni!
Magamból teljesen kikelve sikoltoztam. A fiú látván dühömet és elkeseredettségemet, hátat fordított és kilépett a tradícionális hanokból. Hangosan zokogva rogytam össze, és arcomat tenyerembe temettem... Pár perccel később Hwang nagyi sietett oda hozzám és felsegített a földről. Letörölte könny áztatta arcomat, és ágyba bújtatott. Majd felhívta a menedzsert, hogy nem tudok bemenni most egy jó ideig...

 Zilált hajjal jártam keltem napokon át otthon, a pizsamámba burkolva. Semmi erőm nem volt ahhoz, hogy átöltözzek, legfőképpen ahhoz nem, hogy munkába menjek. Hálás voltam Hwang nagyinak, amiért segített a ház körül, és szólt a Park Jinyoung-nak, hogy nem vagyok valami jó állapotban. Éppen a nagymama által készített kakaómat kortyolgattam az ágyamon ülve, amikor odajött hozzám kismacskám hangosan nyávogva. Mintha csak tudta volna, hogy vendégem jött. A kapun zörgött valaki, mire feltápászkodtam a bögrével a kezemben, és odabattyogtam. Kelletlenül kinyitottam, majd mikor kitártam a bögre kiesett a kezemből és a csipáim azonnal kinyíltak.
 -Junho!!
A nyakába ugrottam és szorosan magamhoz öleltem. Arcát hajamba fúrta és elégedetten hümmögni kezdett. Annyira hiányzott már..
 -De.. hogy? Mikor? És miért?
Örömömben csak makogni tudtam. Egyetlen épkézláb mondat sem hagyta el a számat. Beljebb invitáltam, mögötte becsukva a kapuajtót, és elkezdtem felszedegetni az üvegszilánkokat. Junho odalépett mellém és segített, majd a konyhában lévő kukába kidobtuk azokat. Miután leültünk végre, hogy beszélgethessünk, megláttam a fiú arcán, hogy észrevette nem túl szép külsőmet. Egy ideig még a kezét szorongattam, aztán eszembe jutott, hogy mit tettem... Kibújtam öleléséből és távolabb húzódtam tőle.
 -Valami baj van? -kérdezte.
Elfordultam, és megtöröltem könny áztatta arcomat, nehogy észre vegye nyugtalanságom.
 -Bonghwa..
Amikor nevemen szólított, még a vér is megfagyott bennem. A tudat, hogy a háta mögött összefeküdtem az egyik legjobb barátjával, belülről szépen lassan felemésztett. Féltem, hogy egyszer el fon jönni ez a pillanat, amikor Junhoval szembe kell állnom és megbántanom.
 -Én.. Én... -makogtam.
Nem tudtam, hogyan mondhatnám el neki az egész borzadályt. Leguggoltam és a lehető legkisebbre összekuporodtam, mintha az megvédene bármitől is.
 -Mi a baj? Hm? -kérdezgette. -Mond már el.. Kérlek...
Bárhogy próbáltam, egyetlen szó sem jött ki a torkomon, csak a levegőt tudtam kapkodni. A fiú letérdelt mellém és átkarolt, miközben tovább faggatózott.
 -Csak nem kirúgtak a JYP-től? Esetleg meghalt valaki..? -találgatott.
Igen.. Én haltam meg, itt bent... Megráztam a fejem, hogy egyik sem, mire ő idegesen a hajába túrt.
 -Le.. -szipogtam. -Lefeküdtem... Chansunggal...
 -Hogy kivel...? -dermedt meg.
Lassan, komótosan felállt és a kapu felé kezdett el lépdelni. Felpattantam és a hátának nekicsapódva szorítottam magamhoz amennyire csak tudtam, de karjaimat lefejtette magáról és egy árva szó nélkül távozott. Perceken keresztül bámultam még a semmibe meredve, arra várva, hogy visszajön és miután megbeszéltük az egészet, minden rendben lesz.. Túl hiú ábránd... Sírógörcsöt kapva rogytam le a hideg kövekre, és hangosan zokogva próbáltam levegőt venni, amitől legszívesebben most megfosztottam volna magam. Nem érdemlem meg, hogy így éljek tovább~

7. fejezet

Ehhez a részhez az ihlet rohamot egy olyan számnak köszönhetem, amire a napokban találtam rá. Ez a szám Shin Yong Jae, The Reason I Became A Singer című dala. Mikor meghallottam, egyből sírhatnékom támadt, azonban csak sajgó szívvel hallgattam végig. Olyan szinten megérintett, hogy az szavakkal le sem írható.
Ui: Remélem ennek fényében olvassátok el, és remélem tetszeni fog nektek.... ,bár kissé rövid lett, amik kérek nézzetek most el nekem.
Ui 2: És ha lehet egy tanácsom akkor olvasás közben hallgassátok ezt a dalt. Onnantól kezdve, amikor elindul hazafelé Bonghwa.

~Beteges féltékenység, és viharos érzelmek~
Chansung pow:
 Kezem remegni kezdett a dühtől, és folyamatosan őket néztem. Bonghwa keze Junho vállára tapadt. Éreztem néhai pillantását; tudtam, hogy engem néz. Ebben biztos voltam. Nem tagadhattam, féltékeny voltam. Idegesített a látvány, ezért meghúztam a whiskys poharam...

Bonghwa pow:
 Kezemmel átkaroltam szerelmem nyakát, ő pedig a derekam ragadta meg, hogy minél közelebb tudhasson magához. Ahogy a buli a tetőfokához közeledett, és a levegő is egyre forróbb volt, mi is úgy táncoltunk egyre forróbban. Közelebb és közelebb húzott magához. Éreztem ahogy lehelete csiklandozza felhevült bőröm. Többet, egyre csak többet akartam belőle. Majd egymás ajkaira tapadva hullámoztunk a zene ritmusára.....

 A buli végeztével mindenki szép sorjában elkezdett hazaszállingózni. Körülbelül olyan hajnali 1 lehetett, amikor Junhoval kint, az Eden előtti járdán búcsúzkodtunk.
 -Sajnálom, hogy nem mehetek haza. Egy hétre Japánba kell mennem Nichkhunnal. Majd még látjuk egymást. -simított végig az arcomon, majd megpuszilta a homlokom.
Mellkasába fúrtam a fejem, mire ő szorosan magához ölelt. Aztán elváltunk egymástól és egy mosolyt erőltetve néztem végig, ahogy Junho taxiba ül. Megvártam míg eltűnik a látókörömből, aztán elindultam gyalog hazafelé. Ki akartam szellőztetni a fejem egy kicsit. Nem ittam semmit 1-2 pohár pezsgőn kívül, mégis úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak egy baseball ütővel. A távolból mennydörgés hallatszott, amit egy eget bevilágító villám követett. Hirtelen erős szorítást éreztem a csuklómon. Mikor a kéz tulajdonosára néztem, megpillantottam egy csalódott, és fájdalommal teli tekintetet.
 -Mit akarsz Chansung? -rántottam ki kezem a szorításából.
 -Miért kerülsz? -válaszolt kérdéssel a kérdésemre.
Tovább sétáltam, de a fiú nem adta fel egykönnyen, jött utánam. Ahhoz képest, hogy éjszaka volt, mégis egyre sötétebb lett, és a szél is feltámadt.
 -Hagyj már békén... Felejts el végre! -próbáltam kikerülni mikor elém állt.
Ekkor hirtelen élesen villant fel egy villám, melyet egy erős hangrobbanás követett. -Nem érted, hogy nem tudlak?!
A fejemet felé kaptam, mire az erős szél a hajamba kapott, és süvítve kezdte ostromolni Seoul fáit, amik vad táncot jártak. Nem kímélve semmit.. és senkit. Szemeim a dühtől és a hirtelen érzelem bombától könnybe lábadtak, végül egy kósza könnycsepp végig folyt arcomon, amit nem láthatott, mert az eső hirtelen kezdett el zuhogni. Fejemet megráztam és hátrálni kezdtem. Azután futásnak eredtem. A lábam nem bírta ezt az iramot magassarkúban, megbotlottam és a földre zuhantam. Levettem a láb kínzó eszközt, majd feltápászkodtam és rohanni kezdtem el.. onnan.. messzire. Másodpercek alatt áztam bőrig, de ez érdekelt most a legkevésbé. Otthon, az ajtó túloldalán keresve a védelmet a vihar elől beszaladtam a házba. Mikor be akartam csukni az ajtót egy láb akadályozta meg ezt. Befurakodott és az ajtó hirtelen vágódott be. A szemében lévő tűztől megijedtem. Közeledni kezdett felém, mire én hátrálni kezdtem, de a hátam végül a falnak ütközött. Mikor elém ért lehajtotta a fejét és sóhajtott. A következő pillanatban az öklét a fejem mellett a falba verte. Testem remegni kezdett. Nem, nem azért, mert fáztam, hanem mert rettegtem. Az idegességtől zihálni kezdett, majd tekintetét az enyémbe vájta. Arcvonásai ellazultak és kezével megsimította az arcom.... A csók váratlanul jött, ahogy az eget rengető dörgés is. Először finoman, aztán éhesen falta ajkaimat. Nem tudom mi történt velem, de visszacsókoltam, és kezemmel dús, fekete hajába túrtam. Úgy vont magához, mintha az élete múlna rajta. Nem engedett egy pillanatra sem szorításából. Karjaiba vett, én pedig lábammal kulcsoltam át derekát. Két kezemmel fogtam arcát és úgy csókoltam tovább puha ajkait, amik az alkohol ellenére is mámorítóak, édesek voltak. A szobámban ráborultunk az ágyamra. A Junhoval közös ágyamra.... A felismerés villámként hasított belém, és keserves zokogásban törtem ki. Egy pillanatra megállt a fiú és aggódóan vizslatott. Majd elkezdett puszikat lehelni arcomra, nyakamra; amik miatt ezúttal már nem tudtam magamnak megálljt parancsolni. A ruhadarabok lassan lekerültek rólunk, és úgy forrtunk eggyé.... miközben kint féktelen égi csata dúlt.

6. fejezet

~Showtime, baby~
 Egyszer csak benyitott egy ember és tájékoztatott, hogy már csak félóra van műsorkezdésig, ezért Donna el is búcsúzott. Az élet beindult a folyosókon. Ide-oda rohangáltak az emberek. A mellettem lévő öltözőben volt a Boyfriend fiú banda, úgy döntöttem, hogy benézek hozzájuk egy kicsit. Mikor bekukucskáltam az ajtón csak az ikreket és Jeongmint láttam. Jeongmin az egyik ikerrel, Youngminnel beszélgetett a sminkasztalnak dőlve, Kwangmin pedig a kanapén ült, zenét hallgatott és közben valamit tátogott. Valószínűleg gyakorolta a szövegét.
 -Sziasztok! -próbáltam felhívni a figyelmüket arra, hogy egyel többen vannak a helyiségben.
Youngmin ott termett előttem és egy ezer wattos vigyort villantott rám. Beinvitált és leültünk beszélgetni. Meglepetésemre Kwangmin kivette a fülhallgatóját, s csatlakozott hozzánk. Jókat nevettünk és megígértük, hogy drukkolni fogunk a másiknak. Közben szépen lassan visszaszivárgott a többi tag. Egészen megkedveltem ezt hat fiút. Mivel ők kezdtek, így pár perccel a show előtt felsorakoztak és elindultak a színpad felé. Visszamentem az öltözőmbe; pár reklám, s fellépő után eljött az én időm. Felrakták rám a fejmikrofont, aztán bedugtam a fülembe a fülmonitort. Megropogtattam a nyakam, vettem egy mély levegőt, majd felsétáltam a színpadra. A háttértáncosok beálltak a kellő pózba és én is felvettem a kezdőpózomat. A zene beindult és a táncosok mozogni kezdtek, én pedig kieresztettem a hangomat.

http://youtu.be/0Ds3SWspSHY

A zene tetőpontjánál eldobtam a fullcap-em a közönség felé, mire hatalmas őrjöngés tőrt ki. A szám végén meghajoltam és mosolyogva integettem a fanoknak. Én voltam aznap az utolsó fellépő, így miután én végeztem feljött a többi előadó és az MC-k a színpadra. Youngmin odaállt mellém és rám mosolygott. A többi Boyfriend tag pedig mögöttem sorakozott fel. A másik oldalamon az Infinite-s fiúk várakoztak. Beálltak elénk a műsorvezetők és beszélgetni kezdtek. Már mindenki az ujját tördelte, de a négy műsorvezető tovább húzta az agyunkat. Aztán végül..
 -És a mai Music Bank nyertese....
Youngminnel megszorítottuk egymás kezét, a másik kezemmel Minwoo vállamon lévő kezét szorongattam. Istenem.. Mond már ki!
 -A Boyfriend!
A fiúk ugrálni kezdtek örömükben, összeölelkeztek és úgy próbálták visszatartani a könnyeiket. Én lassan odébb araszoltam és őszinte gratulálás képen tapsolni kezdtem. Donghyun kezébe nyomták a díjat, és odatartották elé a mikrofont, hogy köszönő beszédet mondjon a banda nevében, majd elköszöntek az MC-k a nézőktől. Bekapcsolták az I Yah-t és a színpadon még pár percig eltáncolgattunk a fiúkkal. Megpróbáltak pár lépést megtanítani belőle. Aztán lenyomták a zenét és a show véget ért. Mindenki lesétált a színpadról, be az öltözőjébe, ahol átvedlettek hétköznapi ruhájukba. Már éppen egyedül pakolásztam a cuccaimat, hogy elindulhassak haza, amikor Kwangmin kukucskált be az ajtón, mögötte a többiekkel.

 -Figyelj noona.. ünnepelünk egy kicsit az Eden klubban és úgy gondoltuk, hogy velünk jöhetnél. Mit szólsz?
 -Srácok, fáradt vagyok és holnap is lesz nap.
 -Értjük.... -biggyesztették le a szájukat.
Már majdnem becsukták az ajtót, de utánuk kiáltottam. Azt hiszem ezt még megbánom... Megadóan magam elé emeltem a kezeimet.
 -Jól van, elmegyek. De csak akkor, ha vihetek pár embert.
Amikor meghallották a válaszom rögtön fel felé kezdett kunkorodni a szájuk. Elmosolyodtam, mire ők csak meghajoltak és elmentek. Még hallottam, ahogy örömükben kiáltoznak pár sort a folyosón, amit megmosolyogtam, majd elindultam hazafelé, hogy átöltözzek. Útközben felhívtam Keiko-t, hogy jöjjön el ő is. Otthon gyorsan a szekrényemhez rohantam és elkezdtem benne valami értelmes ruhát keresni a bulira. Egyszer csak kezek öleltek át hátulról. Mikor hátrapillantottam egy barna szempárral találkoztam, aminek tulajdonosa Junho volt. Csücsörített egy sort, ezért adtam a szájára egy puszit, majd tovább keresgéltem.
 -Hova készülsz?
 -Az Eden klubba. -válaszoltam tömören, miközben továbbra is a szekrényemet bújtam.
 -És minek?
Ekkor már szembe fordultam vele. -Ünneplünk a Boyfriend-es fiúkkal. Nem jössz? -néztem rá kérlelőn kiscica szemekkel.
 -De csak miattad. -nyomott egy puszit a homlokomra, én pedig ajkaira tapadtam.
Miután elváltunk egymástól ő is készülődni kezdett. Végül megállapodtam egy fekete, hosszú ujjú, tapadós, mini ruhánál; meg egy szegecses magassarkúnál, ami vörös volt; pont, mint az ajkaim. Kiengedtem befont hajam, aztán felkötöttem lófarokba. Junho felturbózta a haját, gyorsan lealapozta magát; aztán magára öltött egy fekete csőfarmert, egy sötétkék pólót, egy fekete, kikövezett mellényt, és egy sötétkék DC-s cipőt.

DJ KOO & POSTINO - COME BACK ft. Mi-Kyung Park

Mikor odaértünk Junho elintézett egy telefont, míg én bementem és köszöntem a fiúknak, majd ő is odajött a kis társasághoz. A mi kis csapatunk a VIP részlegben volt, így a fanok nem tudtak megtámadni minket. Váratlanul felbukkantak Nichkhun-ék így még jobb lett a hangulatom. Viszont, aminek nem örültem, az az volt, hogy Chansungot is magukkal hozták.
 -Ő mit keres itt? -vontam kérdőre Taecyeont. -Vagy tudod mit, nem is érdekel. -rántottam meg a vállam.
Megfogtam Junho karját és magammal ráncigáltam a táncparkettre. Zavart Chansung szúrós tekintete, így megpróbáltam minél közömbösebb lenni vele, és megpróbáltam levegőnek nézni. A többiek leültek egy asztalhoz, de nem sokkal később követték a példánkat, és ők is táncolni kezdtek, kivéve egy személyt.

Mianhae-yo

Annyeong-haseyo!

Sajnálom, hogy kések a fejezetekkel, de nyaralni voltam és vagyok is. Nemrég voltam két hétig az unokanővéreméknél. Most meg a nővéreméknél vagyok, és élvezem a nyarat. >_< Dög meleg van, az biztos... Ráadásul fülledt, párás meleg. Olykor-olykor esik, de nagyon hamar be is szívja a föld, és mintha mi sem történt volna. Majd nem sokára -ha úgy lesz időm- akkor hozok még pár fejezetet. Addig is a türelmeteket kérném.

Mégegyszer bocsánat!

Bimbi (Dóry)

5. fejezet

~ Debüt, parti, és... ~
 (1 héttel később)
 -Reggel lenne? -takartam el a szemem, mert bántotta a beszűrődő erős fény.
Pár perc múltán, miután feleszméltem kikecmeregtem az fekhelyemről és rápillantottam az órámra. Tizenegy óra...
 -Te jóságos szent szar! Elaludtunk! -kiáltottam fel. -Junho..! Ébredj! Elkésünk a stúdióból! -rántottam le róla a takarót.
 -Nem akarok.. -nyöszörgött, és vissza húzta magára a plédet. -Csak még öt percet, mami...
 -Nem, nem. Azt csak lesheted.. Na kifelé az ágyból! És egyébként sem vagyok az anyád!
 -Széthasad a fejem...
 -Nem csoda.. Miután benyakaltál két jó erős koktélt. -ráztam a fejem, mivel tegnap elmentünk a barátainkkal egy buliba és ott nem kicsit ütötte ki magát Junho.
Felült és csukott szemmel fogta a fejét. Kimentem egy pohár vízért, majd felhívtam a menedzsert. A vállammal tartottam a telefont, miközben odanyújtottam Junhonak a vizet.
 -Aha, oké. Persze. Jaj, köszönjük. Oké. Viszlát.
Kinyomtam, és a másnaposka visszaadta a poharat.
 -Beszéltem a menedzserrel, és engedélyezte, hogy ma pihenj. Viszont akkor a mára tervezett fotózás az holnapra csúszik.
Legyintett párat a kezével, visszadőlt, magára húzta a takarót, s befordult a fal felé. Megborzoltam göndör fürtjeit és nyomtam egy puszit a homlokára. Na, hagylak aludni... Szép csendben kikerestem a ruhámat és egy hang nélkül kisomfordáltam a szobából. Magamra vettem a cuccom, és összepakolva a fontosabb dolgokat a kis táskámba, elindultam. Fogtam egy taxit és már úton is voltam a stúdióba. Amikor odaértem jó pár rajongó fogadott. Osztogattam pár aláírást, aztán pár meghajlás után besétáltam. Ott rögtön rohantam próbálni a többi előadó társammal. A tíz énekes közül én voltam az utolsó a sorrendben. Összesen négyszer próbáltuk végig az aznapi műsort. Kifulladva ültem le az öltözőmben, így nem csoda, hogy miután ledobtam magam a székembe, pár percre rá magával is vitt az álom. A fejemben lévő dolgok egészen felkavartak. Chansung és én egymáshoz voltunk bújva, simogattuk egymást és... és olyan élethű volt. Éreztem az illatát, a biztonságot karjai között.
 -Mi a... remegtem meg, miután tágra nyíltak a szemeim.
Legnagyobb meglepetésemre azt vettem észre, hogy az ajtó tárva-nyitva volt.
 -Vajon ki jöhetett be? -tűnődtem.

Író szemszöge:
Míg bent üldögélt Bonghwa, kint az ajtó mögött egy rémült lány állt. Boyoung üveges tekintettel meredt a semmibe, a falnak dőlve. Próbálta feldolgozni, az imént történteket.

Boyoung szemszöge:
 -Chansung..?!
Hiszen a 2PM-nek most nincs is fellépése... De akkor, hogy kerül ide? Miért szorongatja Bonghwa-t? Amikor hirtelen elém állt a frász kerülgetett. Annyira megrémültem, hogy egy pillanatra a levegő is bennem rekedt.
 -Shh... Nem láttál semmit..! -emelte mutatóujját a szája elé.
Ijedten bólintottam, miközben nagyot nyeltem. S azután a fiú csendben távozott.

Bonghwa szemszöge:
Elmentem a mosdóba arcot mosni, hogy összeszedhessem magam. Majd visszaszaladtam az öltözőmbe, ahol Don -a sztájlisztom-, már mosolyogva várt rám. Ő egy nagyon kedves barátom. Már régebben bevallotta a médiának, hogy meleg, és furcsa mód mindenki elfogadta ezt. Sokat szoktunk csevegni a divatról, meg mi egyébről, mint két régi jó barát.
 -Imádlak! -vigyorodtam el.
 -Tudom én azt jól, kis csajszi. -rázta mutatóujját és körözött a nyakával egy huncut mosollyal vegyítve.
Megöleltem és elvettem tőle a ruhámat, és elkezdtem vetkőzni. Előtte valahogy nem szégyenlősködtem.
 -Olyan szexi leszel csajszi, hogy az összes kis farok utánad fog epekedni. -mosolygott önelégülten.
 -Na azért túlzásokba ne essünk.
 -Most miért? Ha nem lennék buzi az hót ziher, hogy rád izgulnék, cicám. -ült le kuncogva a kis kanapéra.
 -Don... -nevetve vágtam hozzá a hozzám legközelebb eső dolgot, ami per pillanat a levett pólóm volt.
Felállt majd kiriszálta magát a folyosóra, én pedig elkezdtem felöltözni. A fekete sport melltartóm; a szürke, kantáros csőfarmerem már rajtam volt; és a rockstar-os cipőm is. Éppen felhúztam az egyik kantárt a vállamra, amikor megláttam a tükörben Chansungot. Mögém sétált és felhúzta a másik vállamra a lelógó kantárt. Szememmel végig követtem kezét, majd találkozott a tekintetünk. Percekig álltunk így, végül elkaptam a fejem és kitessékeltem, mire ő megrántotta a vállát és kiment, maga után becsukva az ajtót. Sóhajtottam egy mélyet, amikor váratlanul kicsapódott az ajtó és Don nővére, Donna borult a nyakamba. Ő is egy jó barátom. Donnal ellentétben ő magas, és kicsit testesebb. Donna volt a sminkes és a fodrász a JYP-nél.
 -Bong baby! Mi a helyzet? Hogy vagy? -nézett végig rajtam.
 -A szokásos, amúgy köszönöm jól. -mosolyogtam.
 -Felkészültél arra, hogy lélegzetelállító legyél?
 -Hát persze! -huppantam le a székembe.
Odaállt mögém és lerakta a cuccát, aztán elkezdte a hajamat borzolgatni, és próbálgatni. Sokszor ott helyben találta ki, hogy mit fog csinálni. Hümmögött egyet és a tükrön keresztül rám nézett.
 -Arra gondoltam, hogy enyhén füstös szemeket csinálok neked, és befonom a hajad. A végeredményt majd meglátod. -simogatta nem létező szakállát.
 -Uhm. -bólintottam.
Miközben ügyködött sokat beszélgettünk, és olyan gyorsan eltelt az idő közben, alig vettem észre, hogy már csak áll felettem és a véleményemre vár. Alaposan megvizsgáltam magam. A szememen tényleg volt egy kis füstösítés, azonban az alsó szempilláim alatt volt egy-egy kis sárga strasszkő is. Az ígért fonás is megvolt. Oldalra fonta az egész hajam egy lófarokba. Egy ideig csodálgattam még magam, aztán Donna kizökkentett.
 -Nem meg mondtam, hogy lélegzetelállító leszel?
 -Te mindig mindent megmondasz. -álltam fel és köszönetképpen nyomtam egy puszit az arcára. Majd a fejemre húztam a fullcap-em.

4. fejezet

~Telnek a napok~
Író szemszöge:
 Az alatt az idő alatt, amíg tartott a gyakornokisága Bonghwa-nak, ő és a hat fiú jól megbarátkozott egymással, kivéve Chansungot. Vele nem tudott túlságosan megbékélni. Amikor csak találkoztak a lány nagy ívben kerülte ki. Kissé bántotta ez a fiút, de nem volt ideje elmondani, hogy mit is érez, mert sok rajongó találkozójuk, fotózásuk és egyéb programjuk volt, és még turnézni is el kellett menniük. Az órák jól összekovácsolták Bonghwa-t a tanáraival, így baráti hangulatban telt az idő éneklés és táncolás közben. Keiko-t is felvették, csak ő nem szólóban fog debütálni, hanem párosban, egy Soojin (ejtsd: Szudzsin) nevű lánnyal. Mindenféle pletyka keringett Soojin-ról, hogy ő és Taecyeon együtt vannak. Ezt ő igazolta is a csapat társának és a mi főhősnőnknek, ami nem kicsit döbbentette meg őket. Egyik nap, délután a próba teremben volt Bonghwa, amikor a fiúk a kimerülve a turnéról visszaértek. Chansung a terem előtt sétált el, aminek az ajtaja tárva-nyitva volt. Miután észrevette, hogy a lány bent van és épp táncol, visszatolatott és mosolyogva nekidőlt az ajtófélfának. Mikor a lány a tükörben meglátta a fiút annyira meglepődött, hogy kiszaladt alóla a lába.

Bonghwa szemszöge:
 -Basszus.. -káromkodtam el magam mikor szó szerint padlót fogtam.
 -Jól vagy?! -sietett oda hozzám. -Nem akartam rád ijeszteni..
 -Igen. Minden rendben.. -próbáltam felállni, nem túl sok sikerrel. -A rohadt életbe!
 -Mi a baj?!
 -Pont most kellett kimennie a bokámnak..! Ilyen nincs..!
Dejavu-m volt, mert pár évvel ezelőtt Chansung pont ugyan úgy vett a karjaiba, mint most. Leültetett a kanapéra és vizsgálgatni kezdte a lábam. A szemében látni lehetett az aggódást. Kínos csend ült ránk, ami engem kicsit zavart. Furcsa egy srác..
 -Szerintem egy ideig pihentesd, és ne nagyon erőltesd meg. -törte meg a csendet.
 -Oké. -válaszoltam. -De nem kéne menned?
 -Nem olyan fontos, várhat még egy kicsit..
 -Ha te mondod....
Felnézett rám. A szeméből nem lehetett kivenni mire gondol, bár volt egy sejtésem. Kezdett elpirulni, és szemei csillogtak. Idáig észre se vettem milyen szép barnák. Belemerültem éjsötét tekintetébe.. Miket is képzelek. Hiszen én Junhot, szeretem, és ő is engem. Megráztam a fejem, mire azt vettem észre, hogy Chansung vészesen közel van az arcomhoz. Az orrunk éppen hogy csak nem ért össze. Aztán..
 -Te mi a fenét művelsz?! -löktem el magamtól.
 -Azt hittem, hogy.. Te is akarod.. -fordította el a fejét.
 -Kifelé! Most! -mutattam az ajtó felé.
Csalódottan állt fel, és sétált ki.

Chansung szemszöge:
Fáj.. Fáj az, hogy nem ölelhetem, nem csókolhatom amikor csak szeretném. Bánt, hogy ő nem viszonozza érzéseim. Nem tehetek semmit, az engedélye nélkül. De.. Én.. Mégis akarom őt.. Egy lökés zökkentett ki a mámorból. Azt gondoltam, hogy ő is élvezi, azonban tévedtem. Eltaszított magától. Megtagadta magától szeretetemet. Ezt nem kellett volna.
 -Kifelé! Most! -tessékelt ki a teremből.
Fejemben visszhangoztak a szavai "Te.. Mi a fenét művelsz..?!". Talán most kéne visszafognom magam.. Jobb lesz ha megyek..

Bonghwa szemszöge:
 -Nem tudom mit képzel magáról ez a marha. Ch..
Abban a pillanatban el is felejtettem, hogy valaha kedveltem őt. Kicsit sem vagyok az a cafka típus. Nem szeretem, ha akaratom és beleegyezésem ellenére is rám másznak. Főleg úgy, hogy még együtt sem vagyunk.. Óvatosan feltápászkodtam, és összeszedve a cuccomat kibotorkáltam az épületből. Miközben taxira vártam (olyanra, ami meg is áll) mögém lépett Junho. A puszi, amit arcomra lehelt azonnal feldobta egy picit a kedvem. Kissé nehézkesen álltam meg a talajon, ezt ő észre is vette.
 -Mi történt, hogy fájlalod a lábad?
 -Öhm.. Semmi különös.. Csak félreléptem tánc próbán, és kiment a bokám. -virítottam felé egy kényszer mosolyt, mivel annyira fájt már, mintha folyamatosan tűkkel döfködtek volna.
 -Az pedig nem játék. Be kéne menned a kórházba megvizsgáltatni.
 -Azért annyira nem vészes a dolog. -tiltakoztam.
 -Elviszlek. Itt van egy köpésnyire az autóm.

Junho szemszöge:
Kezét nyakam köré fonta és én karjaimba véve vittem el a kocsimhoz. Ott letettem és ajtót nyitottam neki. Miután mind a ketten bent ültünk beindítottam a motort és mentünk a kórházba. Mikor ismét fel akartam emelni elkezdett makacskodni. Mindig is csodáltam azért, mert nem szeret függeni egy fiútól. Erős és gyorsan talpra tud állni, de mindenek felett eltökélt. Azt hiszem.. Kedvelem ezt a lányt. Még jobban is, mint egy barátot. A saját lábán bukdácsolt be a doktorhoz, hogy az megvizsgálhassa őt. Megnyugodtam, amikor a doki kijelentette, hogy semmi komoly baja sincs, és csak pihentetnie kell a lábát.
 -Haza viszlek, ha nem gond. -mondtam, miközben visszaültünk a járműbe.
Bólintott egyet, és sóhajtott.
 -Valami baj van? -kérdeztem.
Kezemet az övére raktam. Elmosolyodott. Végre egy igazi mosoly. Nem szeretem, amikor egy mű mosolyt erőltet az arcára.. Megszorította mancsomat.
 -Semmi említésre méltó. Csak.. Fáradt vagyok. Ennyi az egész.
Az út alatt több szót nem igazán váltottunk. A kapun belépve egy gyönyörű udvar fogadott. Ámultam és bámultam. Bent egy kedves kiscicát pillantottam meg. Mintha csak Kkomaengi-t látnám fiatalabb verziójában.
*Kkomaengi (ejtsd: Gomengi) - Junho cicájának ez a neve.

(Junho és macskája)

 -Wow! Itt laksz?
 -Igen.
Alaposan körbenéztem. Tetszett minden szeglete a háznak. Odamentem a kis aprósághoz, mire az nyávogva összehúzta magát.
 -De kis félős.
Felvettem és simogatni kezdtem. Mikor észrevette, hogy nem akarom bántani elkezdett dorombolni. A szőrcsomóval a kezemben sétáltam be, miután levettem a cipőm. Leültem és tovább cirógattam.. Hogy is hívják..?
 -Mi a neve? ~mutattam rá a zörgő macskára.
 -Pongo. Úgy hallottam neked is van egy ilyen cicád. -hallatszott a konyhából.
 -Ühüm. Az enyémnek Kkomaengi a neve.
 -Tiszt cuki lehet.. Amúgy mit kérsz? Teát, kávét, cappucino-t, vagy esetleg gyümölcslét?
 -Tea jó lesz, köszönöm.
Pár perc múlva két bögrével telepedett le mellém. Az egyiket felém nyújtotta.
 -Elfogadnék egy olyan életet, ahol egy ilyen csendes házban élhetek együtt a barátnőmmel esetleg feleségemmel, és macskáznánk, teát iszogatnánk, elcsevegnénk és hasonlók. Ahol az emberek azt se tudják ki vagyok. -kortyoltam bele a gőzölgő italba.
 -Egy olyat én is.
 -De hát neked mindennek a fele igaz, és még csak nem is debütáltál. Még nem vagy annyira híres.
 -Azt te csak hiszed. A jövőhéten lesz az első fellépésem, és már simán felismernek. Tegnap például odajött hozzám egy 9-10 éves kislány, hogy autogramot kérjen tőlem.
 -Igen..?
 -Igen.

Egymásra néztünk. Hangos nevetésben törtünk ki. Aztán hirtelen elcsendesültünk. Mindketten fülig vörösek Aztán felé fordultam és ő felkapta a fejét.
 -Figyelj.. Én.. Kedvellek.. -nyögtem ki.
 -Én is. -mosolyodott el.
 -Akkor most mi..?
 -Hát..

Nem beszéltünk túl sokat, de ennyiből is tökéletesen megértettük egymást. Mérhetetlenül boldog lettem. Rádőlt a vállamra és úgy mosolyogtunk még pár percig.

Bonghwa szemszöge:

A szám felgörbült, amikor hozzábújtam Junhohoz. Pár évvel ez előtt még álmodni sem mertem volna erről. Erre most a vállán pihen a fejem, és érezhetem az illatát. Ő merőben különbözik Chansungtól. Ő kedves, megnyugtató, jól kezeli a helyzeteket. Vele nem lehet nem boldognak lenni. Maga a tökély. Az idillt Hwang mama törte meg.
-Édeskéim.. Annyira jó rátok nézni. De nem is rontom tovább a levegőt.
-Dehogyis.! -mondtuk egy emberként Junhoval.
-Magatokra hagylak titeket. Amúgy is csak azért jöttem, hogy megnézzem minden rendben van-e, és úgy látom itt minden a lehető legnagyobb rendben van.
Ránk mosolygott a nénike, majd egyet intve elment.

3. fejezet

~A sztárrá válás kezdete~

A másnapom eléggé rosszul kezdődött. A felébredésem után a konyhába csoszogtam ki. Ott szokásomhoz híven a reggelire készülődtem amikor egy kést keresve megvágta az a kezem. Eldobtam az evőeszközt és szaladtam a szomszédba Hwang nagyihoz.
 -Oh édeském, legközelebb jobban vigyázz magadra! -mondta, miközben a tenyerem kötözte be.
 -Igenis, és köszönöm.
Az idős asszony az órájára nézett.
 -Nem fogsz elkésni az iskolából?
 -Miért mennyi az idő? -néztem az órára én is. -Te jó isten! Rohanok is.
Visszafutottam a szobámba és átvedlettem gyorsan a pizsamámat. Aztán go suliba. Amikor beértem már a tanár bent volt a teremben. Az ajtóban megfordultam és tolatni kezdtem. Ahogy rám nézett én megindultam az ajtó felé, mintha éppen az óráról osonnék ki.
 -Maga csak üljön vissza a helyére!
 -Értettem!
Helyes, fiatal, magas és edzett testalkatú Choi tanár úr. Matek tanár. Eleinte még szimpatikus volt, de amint az első órám meg volt vele rögtön un szimpatikus lett. Magának való, szigorú férfi. Kár érte. Pedig csak pár évvel idősebb nálam, és olyan jóképű.. Na de félretéve az álmodozást, most koncentráljunk a feladatra.. Te jó isten! Mi a szent szar ez?! Ott szörnyülködtem a padban ülve. Körülbelül, mint aki kínait olvasna és egy mukkot sem értene belőle. Oké, használd az agyad Bonghwa, ezt már Tokióban is tanultad. Neki rugaszkodtam a lapnak. Óra után, szünetben sikoltozásra lettem figyelmes. Próbáltam kerülni a tömeget, de az közeledni kezdett felém. Egy magas fiú volt a középpontban. Egy baseball sapka, egy barna dzseki, cső farmer, és egy fogalmam sincs milyen márkájú szürke cipő volt rajta. Karon fogott és magával ráncigált.
 -Siess! -mondta.
Miután kiértünk az épületből és a tömeget is magunk után hagytuk levette a sapkáját.
 -Ki a franc vagy és mit akarsz tőlem? -fordítottam neki hátat keresztbe tett karral.
 -Köszönöm a szívélyes fogadtatást, pedig miattad vállaltam be egy kisebb rajongó támadást.
Ismerős volt a hangja, mire visszafordultam. Belém hasított a felismerés.
 -Mit keresel itt Chansung?!
 -Halkabban! -fogta be a szám. -Ne akarj még több bajt!
Bólintottam. Elengedett és sóhajtott egyet.
 -Azonnal velem kell jönnöd. A menedzser hív téged, hogy a gyakornoki idődről, meg a debütálásodról beszéljünk.
 -Hogy érted azt, hogy "beszéljünk"?
 -Mert mi hatan is ott leszünk.
 -Aha, értem.
 -Na de nincs időnk csevegni, menjünk a kocsihoz.
Ismét megfogta a kezem és rohanni kezdtünk. Sajnos a lábam nem bírta feldolgozni, hogy a köveken futkározzak tűsarkúban, így felmondta a szolgálatot, és akkorát estem, mint az ólajtó. Chansung hirtelen a karjaiba kapott és megindult a jármű felé. Egy nap két baleset, ez is csak én lehetek. -.-" Vajon mi jöhet még..? Az ügynökség épületéhez érve is a karjaiba véve próbált meg bevinni, de ellenkeztem.
 -Nem halok bele, rakj már le!
 -Én meg abba nem halok bele, ha egy lányt kell emelgetnem. Amúgy sem vagy olyan nehéz, meg se kottyansz ezeknek a bicepszeknek. -vigyorgott.
 -Ego lego. -.-"
A terem ajtajában már hajlandó volt letenni. Kissé nehezen bevánszorogtam és leültem egy székbe. A bent lévők értetlenül néztek rám. Junsu, aki az autót vezette, mentegetőzni kezdett.
 -Elnézést, de egy kisebb baleset történt út közben.
 -Jól van.. Mindenki itt van? -kérdezte Jinyoung.
Taecyeon bólintott, a többi egy sima ühüm-el lerendezte.
 -Nos, akkor kezdjük a legelején.. Testalkat formálásra nincs szükség ahogy látom, de viszont nagyon vékonyak a karjaid. Szerintem kéthetente elmehetnél a fiúkkal edzeni, és így könnyebb lesz megtartanod a súlyodat is. Folytassuk a tánc órákkal. Szeretném bemutatni a tánc tanárod.
Felállt a jobb oldalamon ülő csaj, ezért én is felálltam. Mindketten meghajoltunk és ő bemutatkozott.
 -Annyeong!* Kim Hwa Young vagyok. A jövőben én leszek a koreográfusod, és ha úgy adódik akkor a háttér táncosod is. ^^
(ejtsd: Kim Ha Jung)
*Annyeong! (ejtsd: ánnyo!) - Háromféle jelentése is van. A két köszönés (hi, bye) és akkor használjuk még amikor sok áldást kívánunk.
 -Örülök, hogy megismerhetlek. ^^ -válaszoltam.
 -Körülbelül hetente négyszer lesznek a próbák/órák, az énekóráid után.
Leültünk és az igazgató folytatta a mondókáját.
 -Na szóval.. Mivel még a magassarkú cipőben nem vagy olyan határozott ezért azt találtuk ki, hogy mostantól amikor tudsz járj magasabb sarkú cipőkben, és otthon végezz egyensúly gyakorlatokat ha van rá lehetőséged.
Hát hogyne lenne... Előre félek, te jó isten. A feje tetejére fog fordulni a ház, és a nagymama nem tudom mit fog hozzá szólni. >.<
 -Most az ének tanárod mutatnám be neked.
 -Szia. Engem Park Bo Bae-nak hívnak. Előre láthatólag 1-2 naponta lesznek az óráid. Némelyik után tánc órák is lesznek.
(ejtsd: Pák Bo Be)
 -Szoros lesz a napirended, úgy hogy ha esetleg nem menne mindezek mellett az iskola akkor felveszünk melléd egy magántanárt. Rendben? -tájékoztatott ahjussi*.
*ahjussi (ejtsd: ádzsussi) - uram, nagybácsi (Általában az uram vagy a nagybácsi leírásra használják, de olyan férfira is szokták, aki idősebb náluk, nincs a családban és vezető szerepben van.)
 -Oké.
 -Nos hát a 'paparazzók támadását' kétszer fogjuk gyakorolni minden héten, hogy megszokd fényképező gépek kattogását és a villogásokat, na meg persze azt, hogy mindenhol ott vannak.
 -Mi a..
Te jóságos ég! Ennek elmentek otthonról.. Wooyoung odahajolt hozzám.
 -Ugye milyen hülye nevet adott neki..?
 -Az biztos.. -adtam neki igazat.
 -Nincs sugdolózás!
Azonnal elhallgattunk, és kihúztuk magunkat.
 -Ez a beszéd.. Megbeszéltem az oktatóiddal és a hat fiúval, hogy 3,5 év lesz a gyakornokiságod nálunk. Reméljük bírni fogod a tempót.
Chansung kiegyenesedett és felemelte a fejét.
 -Sok reményt fűzünk hozzád mi mindannyian.. Szerény véleményem szerint Kim Hyuna-t is túl fogod szárnyalni a későbbiekben.
Összehúzta magát és enyhén piros pozsgás lett az arca. A fiúk meglökdösték, és némelyikük félreérthetően nézett rám. Halvány lila fogalmam sem volt, hogy mire gondoltak. Próbáltam nem észrevenni a tekintetüket.. Azonban a vicc tárgyává vált fiú eléggé meglepett. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyet fog mondani. Ha azt hiszi, hogy én.. Áh hagyjuk, az lehetetlen. Már csak azért sem, mert hát a jó isten se nézné ki belőle, hogy a 2PM maknae-ja.
*maknae (ejtsd: mákne) - legfiatalabb ember egy bandában/csoportban/társaságban stb.
És még csak nem is az esetem. Ahogy emlékszem mindig is Junhoért voltam oda. *-* Nem vonzott túlságosan Chan. :/ Olyan orr hangja van.. >.< Miközben ezen kattogott az agyam észre se vettem, hogy arcokat vágok, és mindenki hülyének néz. Nichkhun zökkentett ki.
 -Oké, most már itt vagyok. Folytathatjuk.
 -Ezt jó hallani. -mondta Junho egy dögös mosoly keretében.
Elalélok. Szűz Máriám, ez rám mosolygott. *q* Na de komolyra fordítva a szót:
 -Van még valami amit meg kéne beszélnünk? -kérdeztem.
 -Igen, a debütálásod. -tájékoztatott Junsu.
 -Oh, tényleg.
 -Szerintem egy pörgős, energikus dallal kellene indítanunk. Sexy, de mégsem az a túlságosan ide-oda riszálom magam. Lehetne benne egy kis hip hop is. Igen! Hip hop! Már látom is a lelki szemeim előtt.. Egy fiú, kiszemel téged, de te nem adod könnyen magad. A tánc parketten vagy és nagyban táncolsz amikor odamegy hozzád. Te mozogsz tovább, ő harcolni kezd a kegyeidért és viszonozza a mozdulataidat. -élte bele magát.
 -Ez ilyenkor jól van? -kérdeztem Wooyoungtól.
 -Igen, csak néha amikor nagyon intenzív ihlete támad akkor képes ilyen átéléssel elképzelni dolgokat. Ez esetben a te debütödet.
 -Aha.. Biztos..
Figyelmemet ahjussi-ra fordítottam. Még mindig hablatyolt.
 -Hasonló lesz az egyik BoA számhoz, aminek Energetic a címe. Csak még se lesz olyan, mert keverünk bele egy kis JYP-t. És a címe legyen.. Hmm.. Dance with me!
 -Wow! -álmélkodtam.
 -Ugye? Tetszik? -tért vissza a valóságba.
 -Abszolút. Már-már félek az ötlettől. -kuncogtam.
 -Azért annyira nem volt félelmetes. -vigyorgott.
Tisztelem ezt a pasit, de azért néha egy kicsit megborzongok tőle.
 -Váltsunk témát.. Szép hosszú hajad van, és a bőröd is szép. Nem lesz gond a sminkeléssel. Nem úgy, mint Junhonál, mert neki ugyebár természetes göndör haja van. -.-"
 -Ch.. -morgott az imént említett fiú.
 -Szerintem szép haja van neki is. -küldtem felé egy vigasztaló mosolyt, amitől az ő szája is felgörbült.
 -Azt hiszem mindent megtárgyaltunk.. Holnaptól életbe lép a gyakornoki időd.
 -Értettem.
Mindenki felállt és a meghajolások után elköszöntük egymástól. Kissé zavart, hogy Chansung eléggé feltűnően bámult mikor elmentem, de hát nem tudok mit csinálni vele. Ez van.

2. fejezet

~ A siker és a meghökkentő felismerés ~
 (A következő napon)
Miután felébredtem még nem voltam ideges, de eluralkodott rajtam a pánik amikor Keiko bement. Félóra múlva kijött és kivert a víz. A kezem remegni kezdett. Nehéz léptekkel, mély lélegzet vétellel sétáltam be.
 -Jó napot! -hajoltunk meg mindhárman.
A teremben egy férfi és egy nő állt egy asztal mögött. A nő közepes növésű volt. Vékony testalkatú, és barna, vállig érő hajjal és fekete szemekkel megáldva. A férfi viszont nagyon is magas volt. Körülbelül olyan 180 centire becsülöm. Karjai vastagságából ítélve eléggé edzett lehet. Fekete haja és barna szemei voltak. A csaj előtt lévő kis táblácskára az volt írva, hogy "Han menedzser". A pasiéra meg az, hogy "Jang (ejtsd: Dzsáng) menedzser". Han menedzser megszólalt:
 -Bonghwa, ugye?
Bólintottam.
 -Először az ének tudásodat teszteljük. -folytatta.
 -Milyen dalt választottál? -kérdezte a másik.
 -Egy olyat, ami engem nagyon megérintett, és nagy hatást gyakorolt rám. A címe: Joo - Bad Guy.
*Eredetileg nem Bad Guy lenne a címe, hanem Nappeun Namja (ejtsd: Náppün Námdzsá), ami azt jelenti, hogy kegyetlen/rossz fiú.
Elkezdtek sugdolózni, aztán a nő intett, hogy kezdhetem az éneklést. A hangom kieresztettem. A szám végén elismerő pillantást vetettek rám. Büszke voltam magamra, ugyanis otthon volt, hogy párszor nem jött ki a magas hang a torkomon, de ezúttal sikerült.
 -Hoztál nekünk valamilyen zenét?
 -Persze. adtam a kezébe a lemezt.
 -Akkor most nézzük meg, hogy milyen a tánc készséged.
A zene beindult. A testem mozogni kezdett. Miután a terem elcsendesült megálltam és elég erősen ziháltam. Igen, mindent beleadtam. A lehető legtöbbet kihoztam magamból, és amennyire tudtam átéltem az egészet.
 -Nagyon jó a mozgásod, de még kicsit bizonytalan vagy magassarkúban. -szakította meg a gondolat menetemet egy ismeretlen hang.
A két menedzser felállt és meghajolt.
 -Jó napot Park Igazgató.
Megfordultam, és ott állt mögöttem a híres Park Jin Young. Ő egy magas, negyvenes éveiben járó férfi. fekete haja van, és sötét szemei. Gyorsan észbe kaptam és üdvözöltem én is.
 -Ugye te vagy Bonghwa kisasszony? Örvendek a szerencsének.
 -Én is. -hajlongtam.
 -Csak ellenőrizni jöttem, hogyan halad a meghallgatás. Amint látom egy nagy tehetséget üdvözölhetek a köreinkben.
Éreztem, ahogy az arcom kezdi felvenni egy rák színét.
 -Sajnos nem tudtam jönni, amikor énekeltél, úgy hogy kivételt tennél velem, és még egyszer bemutatnád nekünk a hangodat?
 -Természetesen.
 -Ezúttal mit hallhatunk tőled? -kérdezte Park igazgató.
Gyorsan végig futottam a fejemben pár női előadónak a számát.
 -Insooni-tól a Goose's Dream-t.
 -Bevállalós vagy. Ez tetszik.
A két ember az asztal mögött megszólalni sem mert. Nos még egyszer nekiláttam ahhoz, hogy a helységet betöltse a hangom. Jin Young csukott szemekkel élvezte az előadást. Végül tapsolni kezdett.
 -Fantasztikus. Csodálatos. Felvéve.
 -Az utolsó szót kérem megismételné? -nem tudtam elhinni az imént hallottakat.
 -Persze. -mosolygott. -Fel vagy véve.
 -Komoly?!
Bólogatni kezdett. Ott helyben, rögtön olyat mondani, hogy felvettek. Wow! Az állam a padlót verdeste. Amikor kiléptem az ajtón hirtelen neki mentem valakinek. Felnéztem és megláttam azt a magas srácot, aki nemrég nekem jött.
 -Már megint te? -mosolygott rám.
 -Nagyon sajnálom, tényleg. Figyelmetlen voltam.
 -Semmi baj.
 -Pfhuu... Amúgy ha már így újból összefutottunk bemutatkoznék, Kim Bonghwa vagyok. -mosolyogtam rá. -Benned kit tisztelhetek?
 -Hwang Chansung vagyok. -küldött felém egy cuki mosolyt.
(ejtsd: Hváng Csánszung)
 -Örülök, hogy megismerhetlek.
 -Szintén zenész. -mondta.
 -Nos... Akkor kezdjük az alapokkal. Hány éves is vagy?
 -Huszonkettő ,de ugye koreai életkor szerint huszonhárom. És te?
 -Tizenkilenc, amúgy meg húsz.
 -Értem. És merre mész? -kérdezte Chansung, miközben már az épület ajtajában álltunk, a járdán.
 -Erre. -mutattam a jobb oldalra.
Egy kis áramszünet után a fejemben eszembe jutott valami:
 -Istenem Keiko-t ott hagytam! Bocsi, de mennem kell. -rohantam a lifthez.
 -Várj... -szólt utánam.
Megrántotta a vállát, majd elment. Amikor visszaértem megrezzent a telefonom.
 -Halló? -szóltam bele enyhén lihegve.
 -Oh, szia! Soeun vagyok!
 -Soeun?! Jaj, de régen beszéltünk már.
(ejtsd: Szoün) Ő az unoka testvérem.
 -Hát igen, de van egy jó hírem. A jövőhéten meglátogatlak!
 -Szuper!
 -Ugye?... Na le kell tennem. Az öcsém megint hülye, ismered...
 -Persze, mindenféle baromságra képes.
 -Per pillanat odaégette a konyhában a kaját, és beindult a tűzriasztó a füsttől.
 -Nem normális.
 -Nem hát... Na szia!
Aztán kinyomtam. Odafordultam Keikohoz.
 -Neked hogy sikerült a meghallgatás? -kérdeztem tőle.
 -Tök jól sikerült... De az milyen dolog, hogy egyszerűen itt hagytál, és egy pasival elsétafikáltál, he?!
 -Jól van na!

 -Szerencséd, hogy visszajöttél!
 -Bocs! De most már menjünk...
 -Oké!
Szótlanul sétáltunk ki az épületből. Amikor kiléptünk az utcára megláttam Chansungot. Odakiáltott nekünk.
 -Gyertek! Hazaviszünk titeket!
A kocsi mögül előbújt három fiú, és még kettő a kocsiból nézet ki ránk.
 -Nem szükséges... -kezdtem el tiltakozni.
 -Oké! -kiáltott fel Keiko és odament.


Bemutatkozott nekik, aztán odahívtak engem. Gyorsan végig mondta mindenki a nevét, majd Keiko beült a kocsiban lévő Junho (ejtsd: Dzsunhó) mellé, aki mellett Nichkhun (ejtsd: Nikkun) ült. Taecyeon (ejtsd: Tekjon) vezetett. Én beszorultam leghátulra Chansung és Junsu (ejtsd: Dzsunszu) közé. Wooyoung (ejtsd: Vujong) előre ült az anyós ülésre. Először Keikot rakták ki. Aztán én következtem. Miután kiszálltam az autóból egy hangot hallottam meg mögülem.
 -Remélem még látjuk egymást...
Kedvesen elmosolyodtam. Intettem nekik, aztán beléptem a ház kapuján. Az öreg nénike épp a virágokat öntözte a konyhában. Odamentem hozzá, hogy üdvözöljem.
 -Jó napot nagymama.
 -Szia édesem.
 -Nagyon szépek ezek a növénykék.
 -Igaz... És kikkel beszélgettél odakint?
 -Csak hat fiúval, akik hazahoztak. Nemrégiben futottam össze egyikükkel. Chansungnak hívják.
 -Kislányom, nem ajánlatos idolokkal társalogni. Még a végén lencsevégre kapnak velük és mindenféle pletyka fog terjengeni rólatok.
 -Miről beszél Hwang nagyi?
 -Arról kedveském, hogy az a hat csirke fogó nem más mint a 2PM.
(ejtsd: Túpíem)
 -2... PM... Ismerős...
 -Lehet, hogy Tokióban hallhattál róluk.
 -Lehetséges. Most bemegyek a szobámba nagyi, de mindjárt jövök segíteni.
Levettem a cipőmet és beszaladtam az aprócska helységbe. Annyira nem volt kicsi, de viszont túlzottan nagy sem volt. Bekapcsoltam a laptopom. A keresőbe az írtam be, hogy: "2pm chansung". Több ezernyi találat jött ki. Beleolvastam párba. Akkor esett le, amit a nagymama mondott. "Idol."
 -De hiszen én egykor rajongtam értük!

1. fejezet

~ Új élet kezdése ~

Egy hideg tavaszi reggelen, 8-kor álmosan kikászálódtam az ágyból. A frissítő zuhany után készülődni kezdtem. 9-kor elindultam, és fél 11-kor már indult is a gépem az Incheon (ejtsd: Incson) reptérre. Kisvártatva megérkezett a repülőgép. A reptér előtt fogtam egy taxit és elmentem a megadott címre. Szöul utcái gyönyörűek. Ahova csak néztem, mindenhol emberek nyüzsögtek. Ahol a taxi kirakott megvizsgáltam a házakat, az utcákat. Kedves és nyugalmas kis környék, teli tradicionális koreai házakkal (hanok). "Sanggojae (ejtsd: szángodzse)" olvastam le az egyik táblácskáról. Benyitottam. Egy kedves, hetvenes éveiben járó hölgy meghajolva köszöntött engem. A ház belülről... Nem is tudom mit mondjak... Talán az a megfelelő szó rá, hogy lenyűgöző. Az udvar, mint egy miniatűr dzsungel. A ház maga a nyugalom, és melegség érzet öntött el mindenütt.

Megpróbáltam beszélni a tulajdonos nénivel, de ragaszkodott hozzá, hogy nbért. Arra hivatkozott, hogy jó embernek lát, és hogy bízik bennem. Egészen kedves volt tőle, bár furcsálltam egy kicsit. Mielőtt elment volna azt mondta, hogy amikor tud visszajön meglátogatni, hogy minden rendben van e. Miután lepakoltam elindultam várost nézni. Végül az utam egy állatkereskedésbe vezetett. Amikor már úgy döntöttem, hogy hazamegyek megláttam egy szürke kiscicát az egyik kis kennel sarkába kuporodva. Szegény nagyon félt. Azonnal megtetszett. Úgy döntöttem, hogy őt viszem magammal. Amint hazaértem kiengedtem a hordozóból. Óvatosan szétnézett és lefeküdt a lábam mellé.

-Mi legyen a neved? -kérdeztem a kiscicától. -Talán.. Pongo...! Igen, ez jó lesz!

Egyetértően nyávogott.
 -Neked is tetszik? -mosolyogtam az apró teremtményre.

Leültem Pongo mellé és az ölembe vettem. Elégedetten és hangosan dorombolni kezdett. Hirtelen eszembe jutott hogy elfelejtettem beadni a JYP-hez a jelentkezési lapomat. Leraktam a cicát, aztán kutakodni kezdtem a cuccaim között, de sehol sem akadtam rá. Végül a bőröndöm legalján megtaláltam. Gyorsan átfutottam, hogy minden rajta van e. Hipergyorsasággal összeszedtem magam és indultam is. Útközben rájöttem, hogy azt sem tudom, hogy hol van az uticélom. Leültem egy padra és gondolkodni kezdtem. Aztán felálltam és elindultam visszafelé. Amikor egy sarokra értem egy magas fiú kanyarodott be. Hirtelen nekem jött és kimozdultam az egyensúlyomból, de a srác elkapta a karom, így még pont nem tudtam elesni. Lentebb húzta a sálját és bocsánatot kért. Viszonylag jóképű volt. Férfias, viszont mégis kisfiús arccal és nagy orral. Kissé telt ajkai voltak, ha jól figyeltem meg. Fekete szövet kabátban, és cső farmerben volt, egy szürke sállal a nyakában. Már ment volna tovább, amikor utána kiáltottam.
 -Ya! Nem tudod véletlen, hogy hol találom a JYP épületét?!
Hátra fordult és ismét lehúzta a sálját a szájáról.
 -Persze, pont oda tartok.
 -Izé... Veled mehetek? -kérdeztem tőle.
Bólintott egyet, majd elindult. Utána szaladtam és immár együtt sétáltunk tovább. Váratlanul egy japán turista csoport indult meg felénk. Páran nekem jöttek és magukkal sodortak. Mikor észrevette, hogy eltűntem mellőle azonnal körülnézett. Utánam szaladt és megragadta a kezem.
 -Egyben vagy...?! -mondta.
Rábólintottam. Egész út alatt fogta a kezem. Csak akkor engedte el amikor már megérkeztünk.
 -Nekem mennem kell. Vigyázz magadra. -kacsintott egyet. -Szia.
És bement. Nem sokkal később besétáltam én is, s leadtam a jelentkezési lapomat. Már csak arra kellett várnom, hogy visszahívjanak meghallgatásra. Amint hazaértem leültem és nekiláttam megenni egy kis almát.

 (3 nappal később)

Mivel aznap már suli volt fel kellett kelnem korán és egyenruhában indultam az iskolába. Ez a ruha történetesen az iskolám színeit tartalmazta, azaz a piros és fehér színeket. Elégedett voltam magammal, mert tökéletesen simult rám a ruha, és perfektül állt rajtam.
Mikor beléptem a kapun páran eléggé furcsán néztek rám, kivéve egy Keiko nevű japán lányt. Hosszú vöröses-barna haja volt, vékony testalkattal. Nem sokkal alacsonyabb nálam. Közvetlen és kedves jellemű. Vele ellentétben szinte mindenki kerülte a társaságomat. Nem is igazán baj. Soha sem voltam annyira oda az olyan emberekért, akik csak azért lettek a barátaim, hogy kihasználjanak, vagy csak mert egy icipicit is szebb voltam nála, és ezért benyalizta magát. Visszatérve az iskolára: A Jinshil (ejtsd: dzsinsil) Egyetem jó helynek tűnik. Tetszik az épületének az egyszerűsége. Nem is fényűző, de nem is lepukkant. Keiko mondta, hogy van teniszpálya és foci pálya is. Az udvar és a környék parkosítva van. A termek szépek, rendezettek. Ebédnél az én japán barátnőm egy kedves mosolyt villantva ült le mellém.
 -Szia új lány. -üdvözölt.
 -Konichiwa. -köszöntem neki.

*Konichiwa. (ejtsd: konicsivá.) - Japánul annyit tesz, hogy: Szia/Jó napot.

 -Oh, te is Japánból jöttél?! -lepődött meg.
 -Igen.
 -Hogy-hogy Koreába utaztál?
 -Nem szeretem az ottani zeneipart, így idejöttem, hogy kipróbáljam magam a JYP-nél.
 -Juj! Te is jelentkeztél oda?! -már-már az álla a padlót súrolta.
 -Ühüm. -bólintottam. -Wae?

*Wae? (ejtsd: we?) - koreaiul azt jelenti, hogy: Miért?

 -Csak mert én is adtam be oda lapot. -jelent meg egy nagy vigyor az arcán.
 -Téged visszahívtak már? -érdeklődtem.
 -Igen, rögtön másnap.
 -De jó neked. Engem még nem.
 -Sajnálom. -konyult le a szája.
 -Semmi baj.
Csengettek. Felálltunk és a tálcáinkat a helyükre vittük. A hazafelé úton a mobilom megszólalt.
 -Haló?
 -Jó napot. Kim Bonghwa-val beszélek?
 -Igen, miben segíthetek?
 -Park Hyoju (ejtsd: Pák Hjodzsu) a nevem. A JYP Entertainment alkalmazottja vagyok. Azt szeretnénk, hogy jöjjön vissza meghallgatásra. Melyik nap lenne jó önnek?
 -A holnap délután fél3-3 óra jó lesz?
 -Persze. Várjuk önt. Viszlát!
Én is elköszöntem, és leraktuk mindketten. Pár percre a tekintetem üveges lett. Feleszméltem, és felhívtam Keiko-t.
 -Tényleg?!
 -Igen. Holnap fél3-ra megyek.
 -Én 2-re. Menjünk be együtt!
 -Oké.
 -Akkor holnap suli után. Szia!
 -Puszi.
Miután letettük hatalmas mosolyra nyúlt a szám. Végre, végre. Sikerült! Oh yeah! Leírhatatlan, hogy milyen érzések kavarognak bennem. Egyik szemem sír, a másik nevet. Egyfelől boldog vagyok, másfelől viszont félek, hogy rosszul fog sikerülni. Én legalábbis mindent bele fogok adni, hogy teljesülhessen a régóta dédelgetett álmom.