13. fejezet

Nevetve indultam tovább. Alig vágtam zsebre a készüléket, már is belementem valaki mellkasába. Az orromat szorongatva néztem fel rá.
  -Nézz már a... -engedtem le kezemet. -Chansung.
  -Beszélnünk kell! -ragadta meg csuklómat és megindult valamerre maga után rángatva.
---------------------------

~A titok, ami többé már nem az~
  -Engedj már el! Nem hallod?!
Értelmetlen és hiábavaló volt minden próbálkozásom, ugyan úgy húzott magával. A könyörgésbe belefáradva kapkodtam utána lábaimat egészen egy elhagyatott kis utcáig. Ott megállt és szembe fordult velem. Megfogta vállaimat és mélyen szemembe nézett.
  -Mondjunk el mindent Junho-nak és a többieknek is. -mondta kertelés nélkül.
  -Azt semmiképpen sem lehet! -ráztam a fejem. -Nem tudhatják meg! Nem!
  -Pedig..
  -Semmi esetre sem! Nem akarom, hogy tudjon róla. Már így is csoda, hogy velem maradt annak ellenére, hogy tudja, lefeküdtem veled!
  -Ha te nem, akkor majd én. -jelentette ki és eltűnt.
Hitetlenül bámultam utána, moccanni sem tudtam. Pár percig még hűlt helyével szemeztem, aztán erőt lehelve magamba indultam vissza a kiadó felé.

    Viszonylag csendes hetet tudtam a hátam mögött, de Chansung bogarat ültetett a fülembe. Egész végig azon rágódtam, hogy mi lesz, ha tényleg beszámol mindenről. Elképzelni sem tudtam, Junho mennyire dühös lesz, ha tudomást szerez az babáról és elvesztéséről. Egy nap azonban váratlan dolog történt. Épp az egyik folyosón sétáltam, amikor az igazgató irodája előtt pár gyakornokot pillantottam meg. Kicsit közelebb mentem hozzájuk, hogy halljam miről pusmognak.
  -Tiszta gáz, hogy unnie teherbe esett.
  -Igen. Ilyen szerencsétlen egy csajt..
  -Ráadásul oppától. Ezt nem tűrhetjük szó nélkül!
Meglepődtem a hallottaktól. Hátrébb húzódtam és lassan eloldalogtam onnan, feltűnés mentesen. A stúdió felé menet gondolkodtam el a szavaikon. Hogy ha ők éppen hallgatóztak az igazgatónál, akkor... Chansung tényleg kikotyogta volna, hogy...? Nem, az nem lehet.

(Kis idő múlva)

    Lázasan melegítettem be éppen a próbateremben a tánctanárommal és a menedzserrel. A sérülésem miatt vigyáznom kellett, hogy ne erőltessem meg annyira a lábam és semmi baj se történjen egy esetleges félrelépéskor. Már a zenét indítottuk volna el, amikor váratlanul kicsapódott az ajtó és Junho lépett be rajta nagy hévvel.
  -Kimennének egy pillanatra, kérem? Négyszemközt kell beszélnem Bonghwa-val.
Mélyen a szemembe nézett, miközben ők kimentek. Tekintetéből üvöltött az idegesség és a csalódottság. Tudja...
  -Halljam.. -lépett közelebb.
  -Micsodát?
  -Nagyon jól tudod. A te szádból akarom hallani.
Megrémülve kezdtem hátrálni, de hátam az egész alakos tükörnek ütközött. Két kezével fejem mellett megtámaszkodott, szinte az arcomba mászott.
  -Mond ki! -rivallt rám.
Éles hangjától megrezzentem, és a padlóval kezdtem szemezni.
  -Én...
  -Te?
  -Elvetéltem...
Nagyot sóhajtva túrt tincsei közé, miközben eltávolodott.
  -És igen.. Chansung-tól volt, de... Én téged szeretlek.
  -Ezek után még azt várod, hogy ezt el is higgyem? Azt sem tudom megbízhatok-e benned. Biztos ismerlek én egyáltalán? -nevetett fel kínosan.
  -Junho..
  -Ne! -szakított félbe. -Most elmegyek és ne gyere utánam! Ne várj soha többet rám...
Hátat fordított és elhagyta a termet, mire könnyek szöktek a szemembe. Keservesen sírva rogytam a térdeimre. Remegő ujjakkal vettem elő telefonomat és az első számot tárcsáztam is. Akadozó lélegzettel vártam míg felveszi végre valaki. Aztán...
  -Igen kicsim?
  -Apu.. -szipogtam. -Segíts...