13. fejezet

Nevetve indultam tovább. Alig vágtam zsebre a készüléket, már is belementem valaki mellkasába. Az orromat szorongatva néztem fel rá.
  -Nézz már a... -engedtem le kezemet. -Chansung.
  -Beszélnünk kell! -ragadta meg csuklómat és megindult valamerre maga után rángatva.
---------------------------

~A titok, ami többé már nem az~
  -Engedj már el! Nem hallod?!
Értelmetlen és hiábavaló volt minden próbálkozásom, ugyan úgy húzott magával. A könyörgésbe belefáradva kapkodtam utána lábaimat egészen egy elhagyatott kis utcáig. Ott megállt és szembe fordult velem. Megfogta vállaimat és mélyen szemembe nézett.
  -Mondjunk el mindent Junho-nak és a többieknek is. -mondta kertelés nélkül.
  -Azt semmiképpen sem lehet! -ráztam a fejem. -Nem tudhatják meg! Nem!
  -Pedig..
  -Semmi esetre sem! Nem akarom, hogy tudjon róla. Már így is csoda, hogy velem maradt annak ellenére, hogy tudja, lefeküdtem veled!
  -Ha te nem, akkor majd én. -jelentette ki és eltűnt.
Hitetlenül bámultam utána, moccanni sem tudtam. Pár percig még hűlt helyével szemeztem, aztán erőt lehelve magamba indultam vissza a kiadó felé.

    Viszonylag csendes hetet tudtam a hátam mögött, de Chansung bogarat ültetett a fülembe. Egész végig azon rágódtam, hogy mi lesz, ha tényleg beszámol mindenről. Elképzelni sem tudtam, Junho mennyire dühös lesz, ha tudomást szerez az babáról és elvesztéséről. Egy nap azonban váratlan dolog történt. Épp az egyik folyosón sétáltam, amikor az igazgató irodája előtt pár gyakornokot pillantottam meg. Kicsit közelebb mentem hozzájuk, hogy halljam miről pusmognak.
  -Tiszta gáz, hogy unnie teherbe esett.
  -Igen. Ilyen szerencsétlen egy csajt..
  -Ráadásul oppától. Ezt nem tűrhetjük szó nélkül!
Meglepődtem a hallottaktól. Hátrébb húzódtam és lassan eloldalogtam onnan, feltűnés mentesen. A stúdió felé menet gondolkodtam el a szavaikon. Hogy ha ők éppen hallgatóztak az igazgatónál, akkor... Chansung tényleg kikotyogta volna, hogy...? Nem, az nem lehet.

(Kis idő múlva)

    Lázasan melegítettem be éppen a próbateremben a tánctanárommal és a menedzserrel. A sérülésem miatt vigyáznom kellett, hogy ne erőltessem meg annyira a lábam és semmi baj se történjen egy esetleges félrelépéskor. Már a zenét indítottuk volna el, amikor váratlanul kicsapódott az ajtó és Junho lépett be rajta nagy hévvel.
  -Kimennének egy pillanatra, kérem? Négyszemközt kell beszélnem Bonghwa-val.
Mélyen a szemembe nézett, miközben ők kimentek. Tekintetéből üvöltött az idegesség és a csalódottság. Tudja...
  -Halljam.. -lépett közelebb.
  -Micsodát?
  -Nagyon jól tudod. A te szádból akarom hallani.
Megrémülve kezdtem hátrálni, de hátam az egész alakos tükörnek ütközött. Két kezével fejem mellett megtámaszkodott, szinte az arcomba mászott.
  -Mond ki! -rivallt rám.
Éles hangjától megrezzentem, és a padlóval kezdtem szemezni.
  -Én...
  -Te?
  -Elvetéltem...
Nagyot sóhajtva túrt tincsei közé, miközben eltávolodott.
  -És igen.. Chansung-tól volt, de... Én téged szeretlek.
  -Ezek után még azt várod, hogy ezt el is higgyem? Azt sem tudom megbízhatok-e benned. Biztos ismerlek én egyáltalán? -nevetett fel kínosan.
  -Junho..
  -Ne! -szakított félbe. -Most elmegyek és ne gyere utánam! Ne várj soha többet rám...
Hátat fordított és elhagyta a termet, mire könnyek szöktek a szemembe. Keservesen sírva rogytam a térdeimre. Remegő ujjakkal vettem elő telefonomat és az első számot tárcsáztam is. Akadozó lélegzettel vártam míg felveszi végre valaki. Aztán...
  -Igen kicsim?
  -Apu.. -szipogtam. -Segíts...

12. fejezet

~Feldolgozhatatlan érzések~
  -Amúgy.. jól vagy? -kérdezte pár perc után.
Bólintottam egy aprót, mire hirtelen kivágódott a szoba ajtaja és egy Junho lépett be rajta. Aggódóan vizslatott és megszorította kezemet.
  -Jöttem, amint csak tudtam. Hogy érzed magad? Minden rendben? -bombázott kérdésekkel.
  -Örülök, hogy itt vagy. -mosolyogtam. -Hát nem vagyok a legjobban, de azért élek még.
Szemem sarkából Chansung-ra pillantottam, aki épp készült elhagyni a szobát. Meglágyult a szívem.. Egyszerűen nem tudom őt többé utálni. Milyen felelőtlen vagyok.. Azért mégis csak ő lett volna a gyermekem apja. Gondolatmenetemet Junho szakította meg.
  -Kell valami esetleg? Tudok valamiben segíteni?
  -Nem köszönöm, bár.. egy tea jól esne.
Amint ezt kimondtam Chansung egy bögrével a kezében jött vissza. Mintha a fejemben olvasott volna. Odajött és felém nyújtotta a gőzölgő italt. Magamra erőltettem egy mosolyt és megköszöntem kedvességét.

    Másnap Taecyeon és a lányok is eljöttek látogatóba. Kicsit zavart a gipsz, de egy idő után már megszoktam. Fájt, hogy lehetséges többé nem tudok majd táncolni, de minden erőmmel a felépülésemen voltam. Minél előbb a színpadon akartam állni megint. Két hét után már mankóval száguldoztam a folyosókon, aminek iszonyatosan örültem. Végre kiszabadultam az ágyamból és megtornáztathattam elgémberedett tagjaimat. Az ápolók kedvence voltam. Mindenkivel tudtam váltani pár kedves szót, amitől csak még jobb kedvem lett. Az orvosom is biztató hírekkel szolgált már egy hónap elteltével. Járó gipszet kaptam, amit a fiúk és a lányok is teli firkáltak mindenfélével. Volt amelyikük egy szívecskét rajzolt rá, volt aki egy kisebb monológot, és volt olyan, aki csak ráírta az autogramját. Egy kis idő múlva már hazaengedtek, de Hwang nagymama rám erőszakolta, hogy a nap legtöbb idejében az ágyat kell nyomnom. Minden egyes alkalommal, amikor futkosáson, vagyis annak próbálkozásán kapott és leteremtett én csak mosolyogva hallgattam. Három hónap múlva már levették a gipszet és habár be volt fáslizva akkor is élveztem, hogy végre levegőzik a lábam. Persze Junho mindvégig mellettem volt, és végleg átcuccolt hozzám. Tulajdonképpen mindenki sűrűn látogatott. Egy személy kivételével.. Chansung azután az egy kórházi látogatás után, többet felém se nézett. A fiúktól próbáltam informálódni róla. De folyton csak ugyan azt hajtogatják..:

"Éjszaka folyton egy kisgyerekhez beszél álmában. Nap közben alig szólal meg, csak ha nagyon muszáj.."

    Egyik nap Keiko-val beszélgettem erről a dologról.
  -Ennyire rosszul érintené a dolog? -kérdeztem tőle.
  -Nem tudom.. Viszont egy biztos. Az tény, hogy szereti a gyerekeket és mindig is akart egy sajátot.. -sóhajtott.
  -Nekem mondod? Nem ő vetélt el..
  -Jó jó~ Szerintem nem bírja feldolgozni, és most ezen rágódik. Az meg csak ráad, hogy még csak nem is úgy feküdtetek le, hogy együtt lennétek, hanem full részegen. -bólogatott száját elhúzva.
  -Úgy mondod, mintha nem tudnám. -fogtam a fejem.
  -Nem akarod véletlen megfőzni még a fejem, miután leharaptad?
  -Bocsánat..

(Pár hét múlva)

    Teljesen egészségesen, felépülve sétálgattam Szöul utcáin. Persze a fejembe húztam a kapucnit és fentebb toltam napszemüvegemet. A kiadóhoz tartottam éppen, mikor egy saroknyira a célomtól megcsörrent a telefonom.
  -Halló? -szóltam bele.
  -Istenem Bonghwa! Nem fogod elhinni! -sikítozott Keiko a vonal túloldalán. -Főleg, hogy én magam sem hiszem el. -tette hozzá gyorsan.
  -Mi történt? -érdeklődtem.
  -Randizni hívott!
  -És kicsoda?
  -Jusnu!
  -Ez most még egyszer..
  -Akarom mondani, Junsu.
  -Értem.. -mosolyogtam, ami szinte rögtön lefagyott az arcomról. -Hogy ki~?!!
  -Én megmondtam. -nevetett.
  -Igen, te mindig mindent. -kuncogtam. -Na de gratulálok! Hogy-hogy?
  -Hát az úgy volt, hogy.. izé. A napokban egyre többet találkozgattunk, és néhányszor haza is kísért. És az előbb beszéltünk meg egy tényleges randit. -ecsetelte, miközben próbált nyugodnak tűnni. Ismétlem.. csak próbált.
  -Akinek jól megy. Viszont nekem mennem kell, majd még beszélünk.
  -Cöhh~ Oké, akkor szia.
  -Neked is. -cuppogtam bele a telefonba, majd leraktam.
Nevetve indultam tovább. Alig vágtam zsebre a készüléket, már is belementem valaki mellkasába. Az orromat szorongatva néztem fel rá.
  -Nézz már a... -engedtem le kezemet. -Chansung.
  -Beszélnünk kell! -ragadta meg csuklómat és megindult valamerre maga után rángatva.