1. fejezet

~ Új élet kezdése ~

Egy hideg tavaszi reggelen, 8-kor álmosan kikászálódtam az ágyból. A frissítő zuhany után készülődni kezdtem. 9-kor elindultam, és fél 11-kor már indult is a gépem az Incheon (ejtsd: Incson) reptérre. Kisvártatva megérkezett a repülőgép. A reptér előtt fogtam egy taxit és elmentem a megadott címre. Szöul utcái gyönyörűek. Ahova csak néztem, mindenhol emberek nyüzsögtek. Ahol a taxi kirakott megvizsgáltam a házakat, az utcákat. Kedves és nyugalmas kis környék, teli tradicionális koreai házakkal (hanok). "Sanggojae (ejtsd: szángodzse)" olvastam le az egyik táblácskáról. Benyitottam. Egy kedves, hetvenes éveiben járó hölgy meghajolva köszöntött engem. A ház belülről... Nem is tudom mit mondjak... Talán az a megfelelő szó rá, hogy lenyűgöző. Az udvar, mint egy miniatűr dzsungel. A ház maga a nyugalom, és melegség érzet öntött el mindenütt.

Megpróbáltam beszélni a tulajdonos nénivel, de ragaszkodott hozzá, hogy nbért. Arra hivatkozott, hogy jó embernek lát, és hogy bízik bennem. Egészen kedves volt tőle, bár furcsálltam egy kicsit. Mielőtt elment volna azt mondta, hogy amikor tud visszajön meglátogatni, hogy minden rendben van e. Miután lepakoltam elindultam várost nézni. Végül az utam egy állatkereskedésbe vezetett. Amikor már úgy döntöttem, hogy hazamegyek megláttam egy szürke kiscicát az egyik kis kennel sarkába kuporodva. Szegény nagyon félt. Azonnal megtetszett. Úgy döntöttem, hogy őt viszem magammal. Amint hazaértem kiengedtem a hordozóból. Óvatosan szétnézett és lefeküdt a lábam mellé.

-Mi legyen a neved? -kérdeztem a kiscicától. -Talán.. Pongo...! Igen, ez jó lesz!

Egyetértően nyávogott.
 -Neked is tetszik? -mosolyogtam az apró teremtményre.

Leültem Pongo mellé és az ölembe vettem. Elégedetten és hangosan dorombolni kezdett. Hirtelen eszembe jutott hogy elfelejtettem beadni a JYP-hez a jelentkezési lapomat. Leraktam a cicát, aztán kutakodni kezdtem a cuccaim között, de sehol sem akadtam rá. Végül a bőröndöm legalján megtaláltam. Gyorsan átfutottam, hogy minden rajta van e. Hipergyorsasággal összeszedtem magam és indultam is. Útközben rájöttem, hogy azt sem tudom, hogy hol van az uticélom. Leültem egy padra és gondolkodni kezdtem. Aztán felálltam és elindultam visszafelé. Amikor egy sarokra értem egy magas fiú kanyarodott be. Hirtelen nekem jött és kimozdultam az egyensúlyomból, de a srác elkapta a karom, így még pont nem tudtam elesni. Lentebb húzta a sálját és bocsánatot kért. Viszonylag jóképű volt. Férfias, viszont mégis kisfiús arccal és nagy orral. Kissé telt ajkai voltak, ha jól figyeltem meg. Fekete szövet kabátban, és cső farmerben volt, egy szürke sállal a nyakában. Már ment volna tovább, amikor utána kiáltottam.
 -Ya! Nem tudod véletlen, hogy hol találom a JYP épületét?!
Hátra fordult és ismét lehúzta a sálját a szájáról.
 -Persze, pont oda tartok.
 -Izé... Veled mehetek? -kérdeztem tőle.
Bólintott egyet, majd elindult. Utána szaladtam és immár együtt sétáltunk tovább. Váratlanul egy japán turista csoport indult meg felénk. Páran nekem jöttek és magukkal sodortak. Mikor észrevette, hogy eltűntem mellőle azonnal körülnézett. Utánam szaladt és megragadta a kezem.
 -Egyben vagy...?! -mondta.
Rábólintottam. Egész út alatt fogta a kezem. Csak akkor engedte el amikor már megérkeztünk.
 -Nekem mennem kell. Vigyázz magadra. -kacsintott egyet. -Szia.
És bement. Nem sokkal később besétáltam én is, s leadtam a jelentkezési lapomat. Már csak arra kellett várnom, hogy visszahívjanak meghallgatásra. Amint hazaértem leültem és nekiláttam megenni egy kis almát.

 (3 nappal később)

Mivel aznap már suli volt fel kellett kelnem korán és egyenruhában indultam az iskolába. Ez a ruha történetesen az iskolám színeit tartalmazta, azaz a piros és fehér színeket. Elégedett voltam magammal, mert tökéletesen simult rám a ruha, és perfektül állt rajtam.
Mikor beléptem a kapun páran eléggé furcsán néztek rám, kivéve egy Keiko nevű japán lányt. Hosszú vöröses-barna haja volt, vékony testalkattal. Nem sokkal alacsonyabb nálam. Közvetlen és kedves jellemű. Vele ellentétben szinte mindenki kerülte a társaságomat. Nem is igazán baj. Soha sem voltam annyira oda az olyan emberekért, akik csak azért lettek a barátaim, hogy kihasználjanak, vagy csak mert egy icipicit is szebb voltam nála, és ezért benyalizta magát. Visszatérve az iskolára: A Jinshil (ejtsd: dzsinsil) Egyetem jó helynek tűnik. Tetszik az épületének az egyszerűsége. Nem is fényűző, de nem is lepukkant. Keiko mondta, hogy van teniszpálya és foci pálya is. Az udvar és a környék parkosítva van. A termek szépek, rendezettek. Ebédnél az én japán barátnőm egy kedves mosolyt villantva ült le mellém.
 -Szia új lány. -üdvözölt.
 -Konichiwa. -köszöntem neki.

*Konichiwa. (ejtsd: konicsivá.) - Japánul annyit tesz, hogy: Szia/Jó napot.

 -Oh, te is Japánból jöttél?! -lepődött meg.
 -Igen.
 -Hogy-hogy Koreába utaztál?
 -Nem szeretem az ottani zeneipart, így idejöttem, hogy kipróbáljam magam a JYP-nél.
 -Juj! Te is jelentkeztél oda?! -már-már az álla a padlót súrolta.
 -Ühüm. -bólintottam. -Wae?

*Wae? (ejtsd: we?) - koreaiul azt jelenti, hogy: Miért?

 -Csak mert én is adtam be oda lapot. -jelent meg egy nagy vigyor az arcán.
 -Téged visszahívtak már? -érdeklődtem.
 -Igen, rögtön másnap.
 -De jó neked. Engem még nem.
 -Sajnálom. -konyult le a szája.
 -Semmi baj.
Csengettek. Felálltunk és a tálcáinkat a helyükre vittük. A hazafelé úton a mobilom megszólalt.
 -Haló?
 -Jó napot. Kim Bonghwa-val beszélek?
 -Igen, miben segíthetek?
 -Park Hyoju (ejtsd: Pák Hjodzsu) a nevem. A JYP Entertainment alkalmazottja vagyok. Azt szeretnénk, hogy jöjjön vissza meghallgatásra. Melyik nap lenne jó önnek?
 -A holnap délután fél3-3 óra jó lesz?
 -Persze. Várjuk önt. Viszlát!
Én is elköszöntem, és leraktuk mindketten. Pár percre a tekintetem üveges lett. Feleszméltem, és felhívtam Keiko-t.
 -Tényleg?!
 -Igen. Holnap fél3-ra megyek.
 -Én 2-re. Menjünk be együtt!
 -Oké.
 -Akkor holnap suli után. Szia!
 -Puszi.
Miután letettük hatalmas mosolyra nyúlt a szám. Végre, végre. Sikerült! Oh yeah! Leírhatatlan, hogy milyen érzések kavarognak bennem. Egyik szemem sír, a másik nevet. Egyfelől boldog vagyok, másfelől viszont félek, hogy rosszul fog sikerülni. Én legalábbis mindent bele fogok adni, hogy teljesülhessen a régóta dédelgetett álmom.