13. fejezet

Nevetve indultam tovább. Alig vágtam zsebre a készüléket, már is belementem valaki mellkasába. Az orromat szorongatva néztem fel rá.
  -Nézz már a... -engedtem le kezemet. -Chansung.
  -Beszélnünk kell! -ragadta meg csuklómat és megindult valamerre maga után rángatva.
---------------------------

~A titok, ami többé már nem az~
  -Engedj már el! Nem hallod?!
Értelmetlen és hiábavaló volt minden próbálkozásom, ugyan úgy húzott magával. A könyörgésbe belefáradva kapkodtam utána lábaimat egészen egy elhagyatott kis utcáig. Ott megállt és szembe fordult velem. Megfogta vállaimat és mélyen szemembe nézett.
  -Mondjunk el mindent Junho-nak és a többieknek is. -mondta kertelés nélkül.
  -Azt semmiképpen sem lehet! -ráztam a fejem. -Nem tudhatják meg! Nem!
  -Pedig..
  -Semmi esetre sem! Nem akarom, hogy tudjon róla. Már így is csoda, hogy velem maradt annak ellenére, hogy tudja, lefeküdtem veled!
  -Ha te nem, akkor majd én. -jelentette ki és eltűnt.
Hitetlenül bámultam utána, moccanni sem tudtam. Pár percig még hűlt helyével szemeztem, aztán erőt lehelve magamba indultam vissza a kiadó felé.

    Viszonylag csendes hetet tudtam a hátam mögött, de Chansung bogarat ültetett a fülembe. Egész végig azon rágódtam, hogy mi lesz, ha tényleg beszámol mindenről. Elképzelni sem tudtam, Junho mennyire dühös lesz, ha tudomást szerez az babáról és elvesztéséről. Egy nap azonban váratlan dolog történt. Épp az egyik folyosón sétáltam, amikor az igazgató irodája előtt pár gyakornokot pillantottam meg. Kicsit közelebb mentem hozzájuk, hogy halljam miről pusmognak.
  -Tiszta gáz, hogy unnie teherbe esett.
  -Igen. Ilyen szerencsétlen egy csajt..
  -Ráadásul oppától. Ezt nem tűrhetjük szó nélkül!
Meglepődtem a hallottaktól. Hátrébb húzódtam és lassan eloldalogtam onnan, feltűnés mentesen. A stúdió felé menet gondolkodtam el a szavaikon. Hogy ha ők éppen hallgatóztak az igazgatónál, akkor... Chansung tényleg kikotyogta volna, hogy...? Nem, az nem lehet.

(Kis idő múlva)

    Lázasan melegítettem be éppen a próbateremben a tánctanárommal és a menedzserrel. A sérülésem miatt vigyáznom kellett, hogy ne erőltessem meg annyira a lábam és semmi baj se történjen egy esetleges félrelépéskor. Már a zenét indítottuk volna el, amikor váratlanul kicsapódott az ajtó és Junho lépett be rajta nagy hévvel.
  -Kimennének egy pillanatra, kérem? Négyszemközt kell beszélnem Bonghwa-val.
Mélyen a szemembe nézett, miközben ők kimentek. Tekintetéből üvöltött az idegesség és a csalódottság. Tudja...
  -Halljam.. -lépett közelebb.
  -Micsodát?
  -Nagyon jól tudod. A te szádból akarom hallani.
Megrémülve kezdtem hátrálni, de hátam az egész alakos tükörnek ütközött. Két kezével fejem mellett megtámaszkodott, szinte az arcomba mászott.
  -Mond ki! -rivallt rám.
Éles hangjától megrezzentem, és a padlóval kezdtem szemezni.
  -Én...
  -Te?
  -Elvetéltem...
Nagyot sóhajtva túrt tincsei közé, miközben eltávolodott.
  -És igen.. Chansung-tól volt, de... Én téged szeretlek.
  -Ezek után még azt várod, hogy ezt el is higgyem? Azt sem tudom megbízhatok-e benned. Biztos ismerlek én egyáltalán? -nevetett fel kínosan.
  -Junho..
  -Ne! -szakított félbe. -Most elmegyek és ne gyere utánam! Ne várj soha többet rám...
Hátat fordított és elhagyta a termet, mire könnyek szöktek a szemembe. Keservesen sírva rogytam a térdeimre. Remegő ujjakkal vettem elő telefonomat és az első számot tárcsáztam is. Akadozó lélegzettel vártam míg felveszi végre valaki. Aztán...
  -Igen kicsim?
  -Apu.. -szipogtam. -Segíts...

12. fejezet

~Feldolgozhatatlan érzések~
  -Amúgy.. jól vagy? -kérdezte pár perc után.
Bólintottam egy aprót, mire hirtelen kivágódott a szoba ajtaja és egy Junho lépett be rajta. Aggódóan vizslatott és megszorította kezemet.
  -Jöttem, amint csak tudtam. Hogy érzed magad? Minden rendben? -bombázott kérdésekkel.
  -Örülök, hogy itt vagy. -mosolyogtam. -Hát nem vagyok a legjobban, de azért élek még.
Szemem sarkából Chansung-ra pillantottam, aki épp készült elhagyni a szobát. Meglágyult a szívem.. Egyszerűen nem tudom őt többé utálni. Milyen felelőtlen vagyok.. Azért mégis csak ő lett volna a gyermekem apja. Gondolatmenetemet Junho szakította meg.
  -Kell valami esetleg? Tudok valamiben segíteni?
  -Nem köszönöm, bár.. egy tea jól esne.
Amint ezt kimondtam Chansung egy bögrével a kezében jött vissza. Mintha a fejemben olvasott volna. Odajött és felém nyújtotta a gőzölgő italt. Magamra erőltettem egy mosolyt és megköszöntem kedvességét.

    Másnap Taecyeon és a lányok is eljöttek látogatóba. Kicsit zavart a gipsz, de egy idő után már megszoktam. Fájt, hogy lehetséges többé nem tudok majd táncolni, de minden erőmmel a felépülésemen voltam. Minél előbb a színpadon akartam állni megint. Két hét után már mankóval száguldoztam a folyosókon, aminek iszonyatosan örültem. Végre kiszabadultam az ágyamból és megtornáztathattam elgémberedett tagjaimat. Az ápolók kedvence voltam. Mindenkivel tudtam váltani pár kedves szót, amitől csak még jobb kedvem lett. Az orvosom is biztató hírekkel szolgált már egy hónap elteltével. Járó gipszet kaptam, amit a fiúk és a lányok is teli firkáltak mindenfélével. Volt amelyikük egy szívecskét rajzolt rá, volt aki egy kisebb monológot, és volt olyan, aki csak ráírta az autogramját. Egy kis idő múlva már hazaengedtek, de Hwang nagymama rám erőszakolta, hogy a nap legtöbb idejében az ágyat kell nyomnom. Minden egyes alkalommal, amikor futkosáson, vagyis annak próbálkozásán kapott és leteremtett én csak mosolyogva hallgattam. Három hónap múlva már levették a gipszet és habár be volt fáslizva akkor is élveztem, hogy végre levegőzik a lábam. Persze Junho mindvégig mellettem volt, és végleg átcuccolt hozzám. Tulajdonképpen mindenki sűrűn látogatott. Egy személy kivételével.. Chansung azután az egy kórházi látogatás után, többet felém se nézett. A fiúktól próbáltam informálódni róla. De folyton csak ugyan azt hajtogatják..:

"Éjszaka folyton egy kisgyerekhez beszél álmában. Nap közben alig szólal meg, csak ha nagyon muszáj.."

    Egyik nap Keiko-val beszélgettem erről a dologról.
  -Ennyire rosszul érintené a dolog? -kérdeztem tőle.
  -Nem tudom.. Viszont egy biztos. Az tény, hogy szereti a gyerekeket és mindig is akart egy sajátot.. -sóhajtott.
  -Nekem mondod? Nem ő vetélt el..
  -Jó jó~ Szerintem nem bírja feldolgozni, és most ezen rágódik. Az meg csak ráad, hogy még csak nem is úgy feküdtetek le, hogy együtt lennétek, hanem full részegen. -bólogatott száját elhúzva.
  -Úgy mondod, mintha nem tudnám. -fogtam a fejem.
  -Nem akarod véletlen megfőzni még a fejem, miután leharaptad?
  -Bocsánat..

(Pár hét múlva)

    Teljesen egészségesen, felépülve sétálgattam Szöul utcáin. Persze a fejembe húztam a kapucnit és fentebb toltam napszemüvegemet. A kiadóhoz tartottam éppen, mikor egy saroknyira a célomtól megcsörrent a telefonom.
  -Halló? -szóltam bele.
  -Istenem Bonghwa! Nem fogod elhinni! -sikítozott Keiko a vonal túloldalán. -Főleg, hogy én magam sem hiszem el. -tette hozzá gyorsan.
  -Mi történt? -érdeklődtem.
  -Randizni hívott!
  -És kicsoda?
  -Jusnu!
  -Ez most még egyszer..
  -Akarom mondani, Junsu.
  -Értem.. -mosolyogtam, ami szinte rögtön lefagyott az arcomról. -Hogy ki~?!!
  -Én megmondtam. -nevetett.
  -Igen, te mindig mindent. -kuncogtam. -Na de gratulálok! Hogy-hogy?
  -Hát az úgy volt, hogy.. izé. A napokban egyre többet találkozgattunk, és néhányszor haza is kísért. És az előbb beszéltünk meg egy tényleges randit. -ecsetelte, miközben próbált nyugodnak tűnni. Ismétlem.. csak próbált.
  -Akinek jól megy. Viszont nekem mennem kell, majd még beszélünk.
  -Cöhh~ Oké, akkor szia.
  -Neked is. -cuppogtam bele a telefonba, majd leraktam.
Nevetve indultam tovább. Alig vágtam zsebre a készüléket, már is belementem valaki mellkasába. Az orromat szorongatva néztem fel rá.
  -Nézz már a... -engedtem le kezemet. -Chansung.
  -Beszélnünk kell! -ragadta meg csuklómat és megindult valamerre maga után rángatva.

11. fejezet

~Végezetes baleset~
 -Aish.. Mi van velem...? -kérdeztem magamtól. -Napok óta, sőt... lassan két hete késik. Aish... -hunytam le szemeimet, azonban nem messze tőlem meghallottam egy hangot.
 -Te... terhes vagy?
A szemeim azonnal kipattantak, és Chansung értetlen, számon kérő pillantásával találtam szembe magam..
-----------------------------------------------------------

 -Hogy feltételezhetsz ilyen hülyeséget?! -rivalltam rá, és elviharzottam mellette ki a többiekhez.
Megragadtam az egyik boros üveget és meghajtottam.
 -Ho, ho, ho! Vigyázz kislány! -jött oda vigyorogva Junsu.
 -Nem érdekel. Együnk, igyunk, partizzunk! -emeltem fel sipítozva a kezembe tartott üveget.
Megrántották a vállukat, majd beüzemelték a karaoke-t. Egészen este tizenegyig iszogattunk. Chansung taj részegre itta le magát, de nem foglalkoztam vele. Kuncogva borultam Junho nyakába, aki kivette a kezemből a pezsgős poharat és karjaiba kapott.
 -Mára elég az ivászatból. Mindenki talpra! Indulunk haza! -kiáltotta el magát, mire a többiek haptákba vágták magukat.
Talán ő volt a legjózanabb. -Olyan kis cuki vagy.. Egyem a zúzád. -csuklottam arcát cirógatva.
Elmosolyodott, majd berakott kocsijába. Amíg ő összekaparta a fiúkat, én a kocsiban elhelyezkedtem és kicsit pihentettem pilláimat. Mire mindenki beszenvedte magát az autóba, és Junho is beszállt mellém, már zavartalanul jártam az álmok útján...

     Egy héttel később, késő este a próbaterem padlóját koptattam a comeback-re készülődve. Nem foglalkoztam azzal, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek. Egészen végkimerülésig akartam elmenni, hogy a legjobbat nyújthassam a rajongóimnak, akik már várnak rám. Testem magától mozgott a ritmusra. Homlokomon pedig gyöngyözött az izzadtság. Azonban hirtelen kiszaladt alólam a lábam és hatalmas puffanással értem földet. Bokámba iszonyatosan nagy fájdalom nyílalt, de sokkal jobban foglalkoztatott a hasamban lévő erős, szúró érzés.  Kínok között fetrengtem a padlón, mire egy ijedt hang ütötte meg a fülem az ajtó felől.
 -Aranyom, minden rendben van? Nem fáj semmid? -térdelt le mellém az idős hölgy.
Csak egy bólintásra telt tőlem. Megragadta a karom és megpróbált felhúzni.
 -Fel tudsz állni? -kérdezte.
Ismét csak bólintottam. Összeszorítottam a szemeimet és belekapaszkodva a nénibe próbáltam kizárni a fájdalmat, és feltápászkodni. Egészen az épület bejáratáig elkísért aztán elköszönt tőlem arra hivatkozva, hogy nem jöhet tovább velem, mert takarítania kell. De azért még megígértette velem, hogy vigyázok magamra és elmegyek kórházba. Fogtam egy taxit, már úton is voltam a közeli klinikára. Idegesen vártam, hogy mit mond a doki. Az ujjaimmal malmozgattam a betegágyon ülve, amikor végre belépett a vizsgálóba. Reményekkel telve kaptam fel a fejem, azonban ő csak rám mosolygott.
 -Hogy érzi magát? -kérdezte.
 -Nem vagyok a helyzet magaslatán, de azért már jobban.
 -Jó hallani. Viszont legközelebb ne erőltesse meg magát ennyire. A bokájának nem tesz valami jót, ha egyhuzamban ilyen intenzíven erőlteti meg. Pihentesse sokat, és ha teheti járjon lapos talpú cipőben. -vizsgálgatta a lábamat, majd felnézett rám.
 -Köszönöm szépen, doktor úr. Akkor én most... mennék is. -álltam volna fel, de visszatolt.
 -Még nem fejeztem be.. -a kezében lévő papírra nézett, aztán szemüvegét fentebb tolva pillantott komolyan rám. -Szépen kérem, tényleg pihenjen sokat. És semmilyen nehezebb fizikai munkát ne végezzen. A táncolást nem kell abbahagynia, de azért nem árt vigyáznia...

    A hasamat simogatva sétáltam hazafelé. Teljesen váratlanul ért, amit az orvos mondott. Olyan szinten kattogott az agyam, hogy már megfájdult tőle a fejem.

" -Sajnos még nem. Csak annyit tudni, hogy körülbelül mennyi ideje fogant.
   -És?
   -Feltehetőleg négy-öt hete... "

    Gondolatmenetemet egy hangos dudálás szakította meg. Fejemet megrázva pillantottam a hang irányába, mire egy kocsi fénye vetődött rám. Azt hittem csak leakar parkolni, így nyugodtan sétáltam tovább. Azonban tovább dudáltak és a jármű is vészesen gyorsan közeledett felém. Mielőtt teljesen elvakított volna a fényszórója, megláttam, amint a kocsiban ülő férfi a kezével mutogat, hogy álljak odébb. Mozdulni sem tudtam, minden porcikám megdermedt. A következő pillanatban a járdán feküdtem vérbe fagyva. Nem éreztem semmit, fájdalmat sem. Csak a mentő szirénáját hallottam félkómában. Minden kezdett elsötétülni, aztán megszakadt a kép és elvesztettem az eszméletem... Mikor felébredtem már a kórházban feküdtem. Orvosok vizsgálgattak. Végül a csoport kiment, viszont egy orvos bent maradt. Elővett egy zseblámpát, amivel a szemembe világított, majd utána egy papírra írt rá valamit. Adott egy kis fájdalomcsillapítót, és pár perc után kiment. Elkezdett kint beszélgetni valakivel. Nem kellett sok ahhoz, hogy felismerjem a hangokat. Fiúk!
 -Mi történt Bonghwa-val? -kérdezte Taecyeon.
 -Balesetet szenvedett. Egy autó elgázolta.
 -Most hogy van? -érdeklődött Nichkhun.
 -Volt egy kisebb agyrázkódása, és pár bordája is megrepedt. Viszont ami miatt a legjobban aggódunk, az a lába.
 -Miért?
 -A jobb sípcsontja eltört, és nem valószínű, hogy ezek után tud majd táncolni. -Az nem lehet...
Éppen megszólalt volna a doki, amikor valamelyikük telefonja megakadályozta ebben.
 -Haló? Rendben, azonnal indulunk. Jó, oké.. Viszlát! -rakta le a telefont Junsu. -Srácok, indulás! Chansung...
 -Igen?
 -Neked nem muszáj jönnöd. Úgy hogy maradhatsz még.
 -Akkor hát sziasztok.
Aztán csak annyit hallottam, ahogyan elmennek. A fájdalomcsillapító elkezdett hatni. Váratlanul elálmosodtam, de próbáltam tartani magam. Pár percig még küzdöttem a gyógyszer hatásával, sikertelenül. Ugyanis elaludtam. Eközben Chansung tovább faggatta a dokit.
 -És valami más baja nincs?
 -Az előbb mondani szerettem volna még valamit, de ugyebár a fiatalember telefonja közbeszólt.
 -Mi lett volna az a valami?
 -A hölgy elvetélt.
 -Ezt meg.. hogy érti?
 -A kisasszony terhes volt. Sajnos a baleset következtében elvesztette a babát. Talán maga lett volna az apuka? -érdeklődött. mosolyogva.
 -Fogalmam sincs...
Egy kis gondolkodás után Chansung odafordult a doktorhoz. -Bemehetnék hozzá?
 -Persze, nyugodtan.
Mély levegőt véve nyitott be és leült mellém. Remegő kézzel simított végig hasamon, majd karomon.
 -Miért nem mondtad el? Miért hazudtál...?
Elcsendesedett. Jó pár percig a falat bámulta. Amikor ismét felébredtem még ott ült mellettem és a kezemet fogta. Mikor észrevette, hogy ébren vagyok izgatottan köszörülte meg a torkát.
 -Miért nem szóltál arról, hogy terhes vagy? -kérdezte, miközben rám se nézett, hanem a hasam fixírozta.
 -Mindenkinek jobb úgy, ha nem tud róla. De... véletlen.. nem tudod mi van a babával? -pillantottam rá kétségbeesetten. -Ugye jól van?
A fiú elengedte mancsomat és a padlóval kezdett el szemezni.
 -Mond már..!
 -Elvesztetted... -nyögte ki alig hallhatóan.
 -Mi van?! -ültem fel hirtelen, de rossz ötlet volt, mert éles fájdalom kúszott végig rajtam, mint egy villámcsapás. -Ugye nem..?
 -Beszéltem a doktor úrral és elmondta, hogy elvesztetted a babát.
 -De...
Nem bírtam végig mondani, könnyekben törtem ki. Pár perces hallgatás után végül megszólalt.
 -És... ki volt az apja?
Váratlan kérdésére felkaptam a fejem és meredten néztem rá. Megtöröltem arcomat, majd a szobában keresve egy pontot, azzal kezdtem szemezni. Nem mintha annyira érdekes lett volna...
 -Te.. -suttogtam a csendbe.
 -Ez biztos?
 -Igen...
Ott ültünk szótlanul, és próbáltuk magunkban megemészteni az imént hallottakat, és a történteket. Vajon mi lesz ez után?

10. fejezet

~Apró pillanatok~
Bonghwa pow:
  Amióta ismét elkezdtem a karrieremre koncentrálni a lesi fotósok hada folyamatosan követett mindenhová, és minden egyes pillanatban a lépteimet figyelték. Amikor csak kiléptem a házból minimum három férfi eredt a nyomomba kérdések ezreivel. Egy interjút is beszervezett a napirendembe a menedzser, hogy tisztázzuk a dolgokat.

  Éppen az interjún ültünk sorban. Én, a menedzser, és a JYP igazgatója. Milliónyi fényképezőgép kattogását lehetett hallani, és szinte megvakultam a sok-sok vaku villanástól. A menedzser kezébe adták a mikrofont, aki készségesen válaszolt minden kérdésre.
 -Nem, Bonghwa nem nyúlt semmilyen kábítószerhez sem, és nem... nem anorexiás.
 -Igaz a hír, miszerint az énekesnő alkoholista?! -nyomott az arcomba egy kis magnót az egyik riporter.
 -Semmilyen szerre sem szorultam és szorulok rá, nem ittam, nem dohányzok! -mondtam körbe nézve a teremben komoly arccal.

  Fáradtan ültem be a kisbuszomba, ami elvitt egészen hazáig. Miután kiszálltam a járműből, mosolyogva köszöntem meg a fuvart a sofőrnek, és intettem egyet neki. Amint beléptem a kiskapun Hwang nagymama jött oda hozzám és belém karolt. Lassan sétáltunk a ház felé a lekövezett ösvényen.
 -Hogy sikerült, édeském? Minden rendben ment? -érdeklődött.
 -Persze. Bár aggódom, hogy a fotósok tovább fognak zaklatni. Aish..
 -Jól van aranyom, látom jobban vagy és a dolgok kezdenek rendbe jönni. Én most megyek is. -simogatta meg a karom, aztán apró lábait szedegetve ment ki a kapun.
Levettem a magassarkúmat, és megmasszíroztam sajgó talpamat, bokámat. A ruháimat ledobálva mentem be a fürdőbe, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt. Törölközőbe csavarva mentem a szobám felé, amikor megpillantottam Junho-t, ahogy a Pongo-val játszik. Pontosabban nyúzta szegény macskát.
 -Hát te? -kérdeztem meglepődve.
 -Hát én.. -villantotta felém jellegzetes mosolyát.
Odamentem hozzá és átkaroltam vállát. Elkeseredve bújtam hozzá, miközben sóhajtottam egy nagyot. Kezeit felvezette a hátamhoz, és magához húzott.
 -Valami baj van? -simogatta meg lapockámat.
 -Én ezt már nem bírom idegekkel.. Oppa~ Szökjünk meg a világ elől, oda ahol senki sem ismer, és csak mi ketten vagyunk. -néztem fel rá könnybe lábadt szemekkel.
Kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. A fülem mögé tűrt egy kósza vizes hajtincset, majd nyugtatólag rám mosolygott.
 -Na de öltözz fel gyorsan. Mutatok valamit.
Még egyszer megöleltem, azután a szobámba slattyogtam és hipergyorsasággal kezdtem a szekrényemből előkutatni valamilyen értelmes ruhát. Szélsebesen magamra kaptam a fehérneműmet. Majd egy koptatott farmert, amihez egy lenge, asszimetrikus felsőt húztam fel. Hajamat felkötöttem lófarokba. Nem érdekelt, hogy vizes. Majd a napon, a friss levegőn megszárad. -gondoltam magamban. Odakocogtam Junho-hoz, és mosolyogva karoltam belé, miután felvettem a magassarkúmat. Még utoljára megsimogattuk Pongo-t, aztán beültünk a kocsijába, és elindultunk.
 -Hová megyünk? -kérdeztem az ablakon kibámulva.
 -Mindjárt megtudod. -kuncogott. -Nem kell már sokat várnod.
Keresztül mentünk Szöulon, és egyre csak távolodtunk a központtól. Lassan már elhagytuk a várost, amikor váratlanul leparkoltunk. Meglepődve néztem szét, amikor becsuktam magam után a kocsi ajtaját. Kisgyerekek játszottak az utcán, alig lézengett pár autó az utakon. Nem, nem volt lepukkant. Kicsit sem. Viszonylag gazdag környék volt. A házak nem voltak olyan sűrűn, mindenhol gondozott pázsit terült el. Mintha csak Amerika egy kisebb városában lettünk volna.. Odalépett mellém Junho és megbökött a könyökével, mire rákaptam a tekintetem.
 -Ha most megengeded, bekötném a szemed. -mutatott fel egy kis zöld kendőt.
Bólintottam egyet. Mögém lépett és a látásomat eltakarva rakta fel a kendőt a fejemre. Furcsán éreztem magam, amikor egy tíz centis magassarkúban kellett sétálnom arra amerre a fiú irányított. Többször is majdnem elvesztettem az egyensúlyom, de szerencsére Junho ott volt mellettem és segített a tájékozódásban. Egyszer azonban egy ajtóhoz értünk. Csak annyit észleltem, hogy a fiú kinyitja, majd lassan betol rajta. Becsukta az ajtót, majd még vezetett előre pár métert, aztán megálltunk.
 -Hol vagyunk? -kérdeztem, miközben mögém sétált, és a kendővel kezdett babrálni.
 -Türelem rózsát terem..
A nagy csöndben az óra kattogó hangja töltött be mindent. Majd a látásom visszatért, mire összerezzentem.
 -Boldog szülinapot~! -kiáltották egyszerre a többiek.
 -Ti? Hogy-hogy? Mi van?! -lepődtem meg.
 -Hát nem ma lettél huszonhárom éves? -kérdezte Junsu.
 -Úristen! Hányadika van ma?
 -Pontosan szeptember kilencedike. -nézte ki a dátumot telefonjából Nichkhun.
 -Teljesen megfeledkeztem róla. -csaptam idegesen a homlokomra.
 -Nem baj, legalább már tudsz róla. -nyomott egy puszit a csattanás helyére Junho.
 -Annyira hálás vagyok nektek. -mosolyodtam el.
Mindenkihez odamentem és sorban végig ölelgettem őket, viszont amikor Chansung elé értem megtorpantam. A bennem lévő kezdetlegesen összeforrt sebekből szivárogni kezdett a vér. Fájt.. Belém hasított, amit akkor tettünk. Nem bírtam a szemébe nézni, de azért gyorsan megöleltem a padlót bámulva, majd visszakocogtam a többiekhez, akik már a tortát bámulták nyál csorgatva. A kezembe vettem egy nagy kést, és a dohányzó asztalon pihenő cukrászcsodához hajoltam.
 -Kikéri az első szeletet? -néztem fel.
 -Én! -zengték kórusban.
 -Jól van, jól van. -nevettem fel végre először a történtek után.
Elkezdtem szeletekre vágni a tortát, és mindenkinek a kis tányérkájára raktam egy-egy szeletet. Jóízűen nyammogtuk el a kinder bueno ízű süteményt, miközben nevetgéltünk és beszélgettünk. Egyszer véletlen Taecyeon félrenyelt.
 -Cigány útra tért! -kiáltottam fel a fuldokló fiúra mutogatva, mire mindenki hangos nevetésben tört ki. Még a szenvedő alany is.

  Miután elfogyott a torta a kis ház konyhájában mosogattam el a tányérokat egy pohár Voilá boralapú pezsgő társaságában. Azonban a gyomrom kavarogni kezdett, és forgott velem a világ. Szemeimet lehunyva támaszkodtam meg két kezemmel a mosogató szélében. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam azt és ismét nekiláttam a mosatlannak. Hirtelen tört rám megint az émelygés, de olyan szinten, hogy azonnal szükségem volt valamire. A konyha felől nyílt a fürdőszoba, így odarohantam és a wc fölé hajolva kiadtam magamból mindent. Erősen zihálva ültem le a hideg kőre, miközben számat törölgettem. A mosdóban megnyitottam a csapot, és megmostam az arcomat. Jól esett, frissítő hatású volt a hideg víz.
 -Aish.. Mi van velem...? -kérdeztem magamtól. -Napok óta, sőt... lassan két hete késik. Aish... -hunytam le szemeimet, azonban nem messze tőlem meghallottam egy hangot.
 -Te... terhes vagy?
A szemeim azonnal kipattantak, és Chansung értetlen, számon kérő pillantásával találtam szembe magam..

9. fejezet

~Zuhanás
Bonghwa pow:
  Mindössze csak két nap telt el azóta, hogy elmondtam Junhonak, mit vétettem. Azóta nem hív, kerül, és az üzeneteimre se válaszol. Már azt hittem, hogy ennél jobban nem tudok megőrülni és kétségbeesni, de tévedtem. Nem ettem, nem ittam, ki sem másztam az ágyamból. Hwang néni akárhogy noszogatott, és próbált belém tömködni pár falatot, egyszerűen nem volt étvágyam saját magamtól.
 -Undorító, szánalmas vagy... -mondtam az ágyammal szemben lévő tükörnek.
Eszer csak Hwang nagyi jött be hozzám, kedvtelenül húztam a fejemre a takarómat.
 -Aranyom.. -szólongatott. -Látogatóid vannak...
 -Küld el őket. Nem akarom, hogy így lássanak.. -nyöszörögtem.
 -Hát jó.
Léptek zaját hallottam meg, így bizonyosodtam meg arról, hogy a nagyi kiment a szobámból. Lerúgtam magamról a plédet, és a plafonnal kezdtem farkas szemezni. Hirtelen egy éles hang töltötte be a házat.
 -Szia Bonghwa~ -zengték kórusban.
Belém hasított a felismerés..
 -Fiúk?! -ültem fel.
A hangomra azonnal bent termett mindegyikük, kivéve Chansungot. Ő nem volt ott közöttük. Talán jobb is... Taecyeon és Wooyoung azonnal odajött, hogy megöleljen. Szótlanul tűrtem, ahogy megjegyzést tesznek a külsőmre.
 -Istenem de vékony vagy. -kerekedtek ki Nichkhun szemei. -Eszel te egyáltalán?
Junho-ra néztem, és megpróbáltam megkeresni tekintetét, ő azonban csak a padlót bámultra. Ezek szerint nem mondta el nekik.. Sóhajtottam egyet, és csak annyit mondtam, hogy nincs étvágyam. Nichkhun elkezdte a homlokom és arcom tapogatni, megnézve lázas vagyok-e.
 -Te égsz... -mondta elképedve. -Tüzel az egész tested.
 -Semmit sem érzek. -szűkítettem össze szemeimet.

  Pár perccel később a fiúk sürögni forogni kezdtem körülöttem Hwang nagyival egyetemben. Viszont Junho csak az ajtóban állva bámulta a cipőjét. Éppen Wooyoung suhant el a fiú mellett, amikor egyszeriben megtorpant.
 -Várjunk csak.. Ti nem úgy van, hogy együtt vagytok? -kapkodta felváltva a szemét kettőnk között. -Na.. Legalább egy ölelést. -nézett Junhora kiskutya szemekkel, mire az megindult felém, és egy sóhajtás után körém fonta karjait.
Magamhoz szorítottam és nyakhajlatába fúrtam a fejem. Annyira hiányzott már, hogy Ő öleljen..
 -Köszönöm.. -súgtam oda neki.
Mikor elengedett leült az ágyam szélére, mellém. Wooyoung elégedetten bólogatni kezdett és a kezembe nyomott egy bögre gőzölgő, furcsa színű valamit.
 -Ez mi? -szagolgattam.
 -Saját készítésű tea. -kacsintott. -Amikor lebetegszik valamelyikünk, mindig ezt isszuk.
Nagy nehezen belekortyoltam, de rossz ötlet volt. Le is forrázta a nyelvemet, és a hányinger kerülgetett tőle.
 -Ez iszonyatos. -fintorogtam.
 -Viszont hatásos. -vigyorgott.
Mikor Wooyoung elhagyta a helyiséget Junho felém fordult, mire én csak szégyenemben az ujjaimat kezdtem bámulni, amikkel idegességemben malmozásba fogtam.
 -El tudom képzelni most mennyire utálhatsz és undorodhatsz tőlem...
 -Nem.. ilyet egy szóval sem mondtam. -vonta össze szemöldökeit. -Nem tudok rád haragudni. Csak.. nem bírom megemészteni a dolgot. -vakarta a tarkóját.
 -Nincs bocsánat arra, amit tettem, de... sajnálom....
Lassan felnéztem rá, és megpillantottam csillogó, gesztenye barna szemeit. Elvesztem tekintetében, mégis ott motoszkált bennem a Chansunggal töltött estének az emléke... Nem bírtam pár másodpercnél tovább, el kellett kapnom a fejem. Ám ekkor kezével állam alá nyúlt, kényszerítve ezzel hogy rá nézzek.
 -Kérlek.. -pillantott rám esdeklően.

(Pár nap múlva)
  Junhoval a kapcsolatunk kezdett rendbe jönni. Egyre többször látogatott, aminek nagyon örültem, és hála neki, teljesen kikúrálódtam. Elűztem az öngyilkosság gondolatait, és csak a jelenre koncentráltam, abból Chansung-ot kizárva. Úgy döntöttem ideje munkába mennem, hiszen a rajongóimat is cserben hagytam azzal, hogy egy egész héten keresztül nem jelentkeztem. Alaposan beöltöztem, hogy ne ismerjenek fel a kiadóhoz menet. Mikor beléptem a menedzser irodájába, egy hatalmas mosollyal az arcán fogadott tárt karokkal, miközben én levettem a napszemüvegem.
 -Hát téged is látni? -kérdezte.
Mosolyát viszonozva bólintottam egyet, majd leültünk. Váratlanul Taecyeon toppant be, mögötte Junsu-val.
 -Főnök, baj van! -lihegték.
 -Lassabban, ha lehet. Inkább üljetek le, és úgy mondjátok el.
Így is tettek. Helyet foglaltak, aztán Junsu elővette a tabletjét, és nyomkodni kezdte. Pár másodperc után az orrunk elé nyomta, mire a menedzser álla az asztalon koppant, az enyém viszont a padlót súrolta.
 -Bonghwa öngyilkosság közeli állapotba került és anorexiás.. A híres rookie alkoholista.. Bonghwa súlyosan lefogyott.. A félig japán idol drogozik!.. És még több ehhez hasonló cikk... -olvastam fel a címüket hangosan.
 -Minden blog, és oldal ezekkel van teli. Úgy látszik megtaláltak a lesifotósok, mikor elindultál otthonról. -mutatott egy képet a tablet-en Taecyeon.
Teljesen ledöbbentem.. Tényleg így nézek ki?! Már kezdtem azt hinni, hogy kimásztam végre a gödörből, erre csak jött egy sima fuvallat, és visszaestem a mélybe....

8. fejezet

~Felemésztő bűntudat~
Bonghwa pow:
 Éreztem a nap melegét az arcomon. Résnyire nyitottam a szemeimet. Óvatosan felültem, egyik kezemmel megtámasztottam magam. Éles fájdalom nyílt a fejembe, szabad kezemet oda kaptam. Mi történt...? Körbepillantottam a szobában. Mindenhol ruhák hevertek. Hirtelen kezek ragadtak meg és hátra rántottak. Mellettem ott nyöszörgött Chansung és karomat szorongatta, mint egy kisgyerek. Óvakodva kimásztam a takaró alól, hogy még véletlenül se ébresszem fel a fiút. Összeszedtem a földről a ruháimat és a fürdőszobában a szennyes kosárba dobtam őket. A szárítóról leszedtem egy tiszta fekete short-ot, fehérneműt, és egy citromsárga toppot. Felöltöztem és a konyha felé vettem az irányt, hogy feltegyek egy kis kávét főzni. A pultra támaszkodtam és úgy kezdtek el potyogni a könnyeim. A tudat, hogy szándékosan bántok meg olyasvalakit, ráadásul a háta mögött egy csapattársával, akit nagyon szeretek. Csak utólag jöttem rá, hogy nem kellett volna. A bűntudat megbénít, és olyan, mint egy viszkető kiütés. Egyszerűen nem akar eltűnni sehogy sem. Érzelmek hada támadott meg. A pánik, szomorúság, és a kétségbeesés. Vissza akartam menni... Vissza a történtek kezdetéhez. Semmissé akartam tenni mindent.... A kávé már rég lefőtt, de én tovább zokogtam. Hátat fordítottam a pultnak és a földre csúsztam. Tudom, hogy nincs bocsánat arra, amit műveltem. Hiába a bánat, most már minden el van veszve...

 Nem tudom, hogy hogyan, de egy kés került a kezembe. Szipogtam párat, miközben eljátszadoztam az öngyilkosság gondolatával. Mérlegelni kezdtem. Csak a fájdalmat akarom meg szüntetni, ami idebent van. Egyfajta vigasz... Remegő kezemmel emeltem fel a kést. Éppen a pengét akartam a csuklómon végighúzni, amikor valaki kiütötte azt a kezemből.
 -Eszednél vagy?! -ripakodott rám Chansung.
Nem szóltam hozzá, még csak fel sem néztem rá. Undorító féreg... Kezem ökölbe szorítottam. A testem megfeszült, és olyan hévvel álltam fel, hogy a fiú hátrahőkölt. Vettem egy mély levegőt, amit erősen kifújtam, majd tekintetemet az előttem állóra emeltem. Ha most ölni tudtam volna pusztán a nézésemmel, már rég halott lenne...
 -Tűnés a házamból.. most! -mutattam a kijárat felé.
Nem bírtam tovább egy levegőt szívni ezzel a rohadékkal. Nem akartam többé látni... Kicsit nehéz lesz ez a közös ügynökség miatt, de nem érdekel.
 -Figyelj... -próbálta megsimítani a karom, azonban ellöktem magamtól.
 -Azt mondtam MOST!!! -rivalltam rá könnyekkel küszködve. -Tűnj el az életemből, te senkiházi.. te álnok szemétláda...! Szűnj meg létezni!
Magamból teljesen kikelve sikoltoztam. A fiú látván dühömet és elkeseredettségemet, hátat fordított és kilépett a tradícionális hanokból. Hangosan zokogva rogytam össze, és arcomat tenyerembe temettem... Pár perccel később Hwang nagyi sietett oda hozzám és felsegített a földről. Letörölte könny áztatta arcomat, és ágyba bújtatott. Majd felhívta a menedzsert, hogy nem tudok bemenni most egy jó ideig...

 Zilált hajjal jártam keltem napokon át otthon, a pizsamámba burkolva. Semmi erőm nem volt ahhoz, hogy átöltözzek, legfőképpen ahhoz nem, hogy munkába menjek. Hálás voltam Hwang nagyinak, amiért segített a ház körül, és szólt a Park Jinyoung-nak, hogy nem vagyok valami jó állapotban. Éppen a nagymama által készített kakaómat kortyolgattam az ágyamon ülve, amikor odajött hozzám kismacskám hangosan nyávogva. Mintha csak tudta volna, hogy vendégem jött. A kapun zörgött valaki, mire feltápászkodtam a bögrével a kezemben, és odabattyogtam. Kelletlenül kinyitottam, majd mikor kitártam a bögre kiesett a kezemből és a csipáim azonnal kinyíltak.
 -Junho!!
A nyakába ugrottam és szorosan magamhoz öleltem. Arcát hajamba fúrta és elégedetten hümmögni kezdett. Annyira hiányzott már..
 -De.. hogy? Mikor? És miért?
Örömömben csak makogni tudtam. Egyetlen épkézláb mondat sem hagyta el a számat. Beljebb invitáltam, mögötte becsukva a kapuajtót, és elkezdtem felszedegetni az üvegszilánkokat. Junho odalépett mellém és segített, majd a konyhában lévő kukába kidobtuk azokat. Miután leültünk végre, hogy beszélgethessünk, megláttam a fiú arcán, hogy észrevette nem túl szép külsőmet. Egy ideig még a kezét szorongattam, aztán eszembe jutott, hogy mit tettem... Kibújtam öleléséből és távolabb húzódtam tőle.
 -Valami baj van? -kérdezte.
Elfordultam, és megtöröltem könny áztatta arcomat, nehogy észre vegye nyugtalanságom.
 -Bonghwa..
Amikor nevemen szólított, még a vér is megfagyott bennem. A tudat, hogy a háta mögött összefeküdtem az egyik legjobb barátjával, belülről szépen lassan felemésztett. Féltem, hogy egyszer el fon jönni ez a pillanat, amikor Junhoval szembe kell állnom és megbántanom.
 -Én.. Én... -makogtam.
Nem tudtam, hogyan mondhatnám el neki az egész borzadályt. Leguggoltam és a lehető legkisebbre összekuporodtam, mintha az megvédene bármitől is.
 -Mi a baj? Hm? -kérdezgette. -Mond már el.. Kérlek...
Bárhogy próbáltam, egyetlen szó sem jött ki a torkomon, csak a levegőt tudtam kapkodni. A fiú letérdelt mellém és átkarolt, miközben tovább faggatózott.
 -Csak nem kirúgtak a JYP-től? Esetleg meghalt valaki..? -találgatott.
Igen.. Én haltam meg, itt bent... Megráztam a fejem, hogy egyik sem, mire ő idegesen a hajába túrt.
 -Le.. -szipogtam. -Lefeküdtem... Chansunggal...
 -Hogy kivel...? -dermedt meg.
Lassan, komótosan felállt és a kapu felé kezdett el lépdelni. Felpattantam és a hátának nekicsapódva szorítottam magamhoz amennyire csak tudtam, de karjaimat lefejtette magáról és egy árva szó nélkül távozott. Perceken keresztül bámultam még a semmibe meredve, arra várva, hogy visszajön és miután megbeszéltük az egészet, minden rendben lesz.. Túl hiú ábránd... Sírógörcsöt kapva rogytam le a hideg kövekre, és hangosan zokogva próbáltam levegőt venni, amitől legszívesebben most megfosztottam volna magam. Nem érdemlem meg, hogy így éljek tovább~

7. fejezet

Ehhez a részhez az ihlet rohamot egy olyan számnak köszönhetem, amire a napokban találtam rá. Ez a szám Shin Yong Jae, The Reason I Became A Singer című dala. Mikor meghallottam, egyből sírhatnékom támadt, azonban csak sajgó szívvel hallgattam végig. Olyan szinten megérintett, hogy az szavakkal le sem írható.
Ui: Remélem ennek fényében olvassátok el, és remélem tetszeni fog nektek.... ,bár kissé rövid lett, amik kérek nézzetek most el nekem.
Ui 2: És ha lehet egy tanácsom akkor olvasás közben hallgassátok ezt a dalt. Onnantól kezdve, amikor elindul hazafelé Bonghwa.

~Beteges féltékenység, és viharos érzelmek~
Chansung pow:
 Kezem remegni kezdett a dühtől, és folyamatosan őket néztem. Bonghwa keze Junho vállára tapadt. Éreztem néhai pillantását; tudtam, hogy engem néz. Ebben biztos voltam. Nem tagadhattam, féltékeny voltam. Idegesített a látvány, ezért meghúztam a whiskys poharam...

Bonghwa pow:
 Kezemmel átkaroltam szerelmem nyakát, ő pedig a derekam ragadta meg, hogy minél közelebb tudhasson magához. Ahogy a buli a tetőfokához közeledett, és a levegő is egyre forróbb volt, mi is úgy táncoltunk egyre forróbban. Közelebb és közelebb húzott magához. Éreztem ahogy lehelete csiklandozza felhevült bőröm. Többet, egyre csak többet akartam belőle. Majd egymás ajkaira tapadva hullámoztunk a zene ritmusára.....

 A buli végeztével mindenki szép sorjában elkezdett hazaszállingózni. Körülbelül olyan hajnali 1 lehetett, amikor Junhoval kint, az Eden előtti járdán búcsúzkodtunk.
 -Sajnálom, hogy nem mehetek haza. Egy hétre Japánba kell mennem Nichkhunnal. Majd még látjuk egymást. -simított végig az arcomon, majd megpuszilta a homlokom.
Mellkasába fúrtam a fejem, mire ő szorosan magához ölelt. Aztán elváltunk egymástól és egy mosolyt erőltetve néztem végig, ahogy Junho taxiba ül. Megvártam míg eltűnik a látókörömből, aztán elindultam gyalog hazafelé. Ki akartam szellőztetni a fejem egy kicsit. Nem ittam semmit 1-2 pohár pezsgőn kívül, mégis úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak egy baseball ütővel. A távolból mennydörgés hallatszott, amit egy eget bevilágító villám követett. Hirtelen erős szorítást éreztem a csuklómon. Mikor a kéz tulajdonosára néztem, megpillantottam egy csalódott, és fájdalommal teli tekintetet.
 -Mit akarsz Chansung? -rántottam ki kezem a szorításából.
 -Miért kerülsz? -válaszolt kérdéssel a kérdésemre.
Tovább sétáltam, de a fiú nem adta fel egykönnyen, jött utánam. Ahhoz képest, hogy éjszaka volt, mégis egyre sötétebb lett, és a szél is feltámadt.
 -Hagyj már békén... Felejts el végre! -próbáltam kikerülni mikor elém állt.
Ekkor hirtelen élesen villant fel egy villám, melyet egy erős hangrobbanás követett. -Nem érted, hogy nem tudlak?!
A fejemet felé kaptam, mire az erős szél a hajamba kapott, és süvítve kezdte ostromolni Seoul fáit, amik vad táncot jártak. Nem kímélve semmit.. és senkit. Szemeim a dühtől és a hirtelen érzelem bombától könnybe lábadtak, végül egy kósza könnycsepp végig folyt arcomon, amit nem láthatott, mert az eső hirtelen kezdett el zuhogni. Fejemet megráztam és hátrálni kezdtem. Azután futásnak eredtem. A lábam nem bírta ezt az iramot magassarkúban, megbotlottam és a földre zuhantam. Levettem a láb kínzó eszközt, majd feltápászkodtam és rohanni kezdtem el.. onnan.. messzire. Másodpercek alatt áztam bőrig, de ez érdekelt most a legkevésbé. Otthon, az ajtó túloldalán keresve a védelmet a vihar elől beszaladtam a házba. Mikor be akartam csukni az ajtót egy láb akadályozta meg ezt. Befurakodott és az ajtó hirtelen vágódott be. A szemében lévő tűztől megijedtem. Közeledni kezdett felém, mire én hátrálni kezdtem, de a hátam végül a falnak ütközött. Mikor elém ért lehajtotta a fejét és sóhajtott. A következő pillanatban az öklét a fejem mellett a falba verte. Testem remegni kezdett. Nem, nem azért, mert fáztam, hanem mert rettegtem. Az idegességtől zihálni kezdett, majd tekintetét az enyémbe vájta. Arcvonásai ellazultak és kezével megsimította az arcom.... A csók váratlanul jött, ahogy az eget rengető dörgés is. Először finoman, aztán éhesen falta ajkaimat. Nem tudom mi történt velem, de visszacsókoltam, és kezemmel dús, fekete hajába túrtam. Úgy vont magához, mintha az élete múlna rajta. Nem engedett egy pillanatra sem szorításából. Karjaiba vett, én pedig lábammal kulcsoltam át derekát. Két kezemmel fogtam arcát és úgy csókoltam tovább puha ajkait, amik az alkohol ellenére is mámorítóak, édesek voltak. A szobámban ráborultunk az ágyamra. A Junhoval közös ágyamra.... A felismerés villámként hasított belém, és keserves zokogásban törtem ki. Egy pillanatra megállt a fiú és aggódóan vizslatott. Majd elkezdett puszikat lehelni arcomra, nyakamra; amik miatt ezúttal már nem tudtam magamnak megálljt parancsolni. A ruhadarabok lassan lekerültek rólunk, és úgy forrtunk eggyé.... miközben kint féktelen égi csata dúlt.

6. fejezet

~Showtime, baby~
 Egyszer csak benyitott egy ember és tájékoztatott, hogy már csak félóra van műsorkezdésig, ezért Donna el is búcsúzott. Az élet beindult a folyosókon. Ide-oda rohangáltak az emberek. A mellettem lévő öltözőben volt a Boyfriend fiú banda, úgy döntöttem, hogy benézek hozzájuk egy kicsit. Mikor bekukucskáltam az ajtón csak az ikreket és Jeongmint láttam. Jeongmin az egyik ikerrel, Youngminnel beszélgetett a sminkasztalnak dőlve, Kwangmin pedig a kanapén ült, zenét hallgatott és közben valamit tátogott. Valószínűleg gyakorolta a szövegét.
 -Sziasztok! -próbáltam felhívni a figyelmüket arra, hogy egyel többen vannak a helyiségben.
Youngmin ott termett előttem és egy ezer wattos vigyort villantott rám. Beinvitált és leültünk beszélgetni. Meglepetésemre Kwangmin kivette a fülhallgatóját, s csatlakozott hozzánk. Jókat nevettünk és megígértük, hogy drukkolni fogunk a másiknak. Közben szépen lassan visszaszivárgott a többi tag. Egészen megkedveltem ezt hat fiút. Mivel ők kezdtek, így pár perccel a show előtt felsorakoztak és elindultak a színpad felé. Visszamentem az öltözőmbe; pár reklám, s fellépő után eljött az én időm. Felrakták rám a fejmikrofont, aztán bedugtam a fülembe a fülmonitort. Megropogtattam a nyakam, vettem egy mély levegőt, majd felsétáltam a színpadra. A háttértáncosok beálltak a kellő pózba és én is felvettem a kezdőpózomat. A zene beindult és a táncosok mozogni kezdtek, én pedig kieresztettem a hangomat.

http://youtu.be/0Ds3SWspSHY

A zene tetőpontjánál eldobtam a fullcap-em a közönség felé, mire hatalmas őrjöngés tőrt ki. A szám végén meghajoltam és mosolyogva integettem a fanoknak. Én voltam aznap az utolsó fellépő, így miután én végeztem feljött a többi előadó és az MC-k a színpadra. Youngmin odaállt mellém és rám mosolygott. A többi Boyfriend tag pedig mögöttem sorakozott fel. A másik oldalamon az Infinite-s fiúk várakoztak. Beálltak elénk a műsorvezetők és beszélgetni kezdtek. Már mindenki az ujját tördelte, de a négy műsorvezető tovább húzta az agyunkat. Aztán végül..
 -És a mai Music Bank nyertese....
Youngminnel megszorítottuk egymás kezét, a másik kezemmel Minwoo vállamon lévő kezét szorongattam. Istenem.. Mond már ki!
 -A Boyfriend!
A fiúk ugrálni kezdtek örömükben, összeölelkeztek és úgy próbálták visszatartani a könnyeiket. Én lassan odébb araszoltam és őszinte gratulálás képen tapsolni kezdtem. Donghyun kezébe nyomták a díjat, és odatartották elé a mikrofont, hogy köszönő beszédet mondjon a banda nevében, majd elköszöntek az MC-k a nézőktől. Bekapcsolták az I Yah-t és a színpadon még pár percig eltáncolgattunk a fiúkkal. Megpróbáltak pár lépést megtanítani belőle. Aztán lenyomták a zenét és a show véget ért. Mindenki lesétált a színpadról, be az öltözőjébe, ahol átvedlettek hétköznapi ruhájukba. Már éppen egyedül pakolásztam a cuccaimat, hogy elindulhassak haza, amikor Kwangmin kukucskált be az ajtón, mögötte a többiekkel.

 -Figyelj noona.. ünnepelünk egy kicsit az Eden klubban és úgy gondoltuk, hogy velünk jöhetnél. Mit szólsz?
 -Srácok, fáradt vagyok és holnap is lesz nap.
 -Értjük.... -biggyesztették le a szájukat.
Már majdnem becsukták az ajtót, de utánuk kiáltottam. Azt hiszem ezt még megbánom... Megadóan magam elé emeltem a kezeimet.
 -Jól van, elmegyek. De csak akkor, ha vihetek pár embert.
Amikor meghallották a válaszom rögtön fel felé kezdett kunkorodni a szájuk. Elmosolyodtam, mire ők csak meghajoltak és elmentek. Még hallottam, ahogy örömükben kiáltoznak pár sort a folyosón, amit megmosolyogtam, majd elindultam hazafelé, hogy átöltözzek. Útközben felhívtam Keiko-t, hogy jöjjön el ő is. Otthon gyorsan a szekrényemhez rohantam és elkezdtem benne valami értelmes ruhát keresni a bulira. Egyszer csak kezek öleltek át hátulról. Mikor hátrapillantottam egy barna szempárral találkoztam, aminek tulajdonosa Junho volt. Csücsörített egy sort, ezért adtam a szájára egy puszit, majd tovább keresgéltem.
 -Hova készülsz?
 -Az Eden klubba. -válaszoltam tömören, miközben továbbra is a szekrényemet bújtam.
 -És minek?
Ekkor már szembe fordultam vele. -Ünneplünk a Boyfriend-es fiúkkal. Nem jössz? -néztem rá kérlelőn kiscica szemekkel.
 -De csak miattad. -nyomott egy puszit a homlokomra, én pedig ajkaira tapadtam.
Miután elváltunk egymástól ő is készülődni kezdett. Végül megállapodtam egy fekete, hosszú ujjú, tapadós, mini ruhánál; meg egy szegecses magassarkúnál, ami vörös volt; pont, mint az ajkaim. Kiengedtem befont hajam, aztán felkötöttem lófarokba. Junho felturbózta a haját, gyorsan lealapozta magát; aztán magára öltött egy fekete csőfarmert, egy sötétkék pólót, egy fekete, kikövezett mellényt, és egy sötétkék DC-s cipőt.

DJ KOO & POSTINO - COME BACK ft. Mi-Kyung Park

Mikor odaértünk Junho elintézett egy telefont, míg én bementem és köszöntem a fiúknak, majd ő is odajött a kis társasághoz. A mi kis csapatunk a VIP részlegben volt, így a fanok nem tudtak megtámadni minket. Váratlanul felbukkantak Nichkhun-ék így még jobb lett a hangulatom. Viszont, aminek nem örültem, az az volt, hogy Chansungot is magukkal hozták.
 -Ő mit keres itt? -vontam kérdőre Taecyeont. -Vagy tudod mit, nem is érdekel. -rántottam meg a vállam.
Megfogtam Junho karját és magammal ráncigáltam a táncparkettre. Zavart Chansung szúrós tekintete, így megpróbáltam minél közömbösebb lenni vele, és megpróbáltam levegőnek nézni. A többiek leültek egy asztalhoz, de nem sokkal később követték a példánkat, és ők is táncolni kezdtek, kivéve egy személyt.