13. fejezet

Nevetve indultam tovább. Alig vágtam zsebre a készüléket, már is belementem valaki mellkasába. Az orromat szorongatva néztem fel rá.
  -Nézz már a... -engedtem le kezemet. -Chansung.
  -Beszélnünk kell! -ragadta meg csuklómat és megindult valamerre maga után rángatva.
---------------------------

~A titok, ami többé már nem az~
  -Engedj már el! Nem hallod?!
Értelmetlen és hiábavaló volt minden próbálkozásom, ugyan úgy húzott magával. A könyörgésbe belefáradva kapkodtam utána lábaimat egészen egy elhagyatott kis utcáig. Ott megállt és szembe fordult velem. Megfogta vállaimat és mélyen szemembe nézett.
  -Mondjunk el mindent Junho-nak és a többieknek is. -mondta kertelés nélkül.
  -Azt semmiképpen sem lehet! -ráztam a fejem. -Nem tudhatják meg! Nem!
  -Pedig..
  -Semmi esetre sem! Nem akarom, hogy tudjon róla. Már így is csoda, hogy velem maradt annak ellenére, hogy tudja, lefeküdtem veled!
  -Ha te nem, akkor majd én. -jelentette ki és eltűnt.
Hitetlenül bámultam utána, moccanni sem tudtam. Pár percig még hűlt helyével szemeztem, aztán erőt lehelve magamba indultam vissza a kiadó felé.

    Viszonylag csendes hetet tudtam a hátam mögött, de Chansung bogarat ültetett a fülembe. Egész végig azon rágódtam, hogy mi lesz, ha tényleg beszámol mindenről. Elképzelni sem tudtam, Junho mennyire dühös lesz, ha tudomást szerez az babáról és elvesztéséről. Egy nap azonban váratlan dolog történt. Épp az egyik folyosón sétáltam, amikor az igazgató irodája előtt pár gyakornokot pillantottam meg. Kicsit közelebb mentem hozzájuk, hogy halljam miről pusmognak.
  -Tiszta gáz, hogy unnie teherbe esett.
  -Igen. Ilyen szerencsétlen egy csajt..
  -Ráadásul oppától. Ezt nem tűrhetjük szó nélkül!
Meglepődtem a hallottaktól. Hátrébb húzódtam és lassan eloldalogtam onnan, feltűnés mentesen. A stúdió felé menet gondolkodtam el a szavaikon. Hogy ha ők éppen hallgatóztak az igazgatónál, akkor... Chansung tényleg kikotyogta volna, hogy...? Nem, az nem lehet.

(Kis idő múlva)

    Lázasan melegítettem be éppen a próbateremben a tánctanárommal és a menedzserrel. A sérülésem miatt vigyáznom kellett, hogy ne erőltessem meg annyira a lábam és semmi baj se történjen egy esetleges félrelépéskor. Már a zenét indítottuk volna el, amikor váratlanul kicsapódott az ajtó és Junho lépett be rajta nagy hévvel.
  -Kimennének egy pillanatra, kérem? Négyszemközt kell beszélnem Bonghwa-val.
Mélyen a szemembe nézett, miközben ők kimentek. Tekintetéből üvöltött az idegesség és a csalódottság. Tudja...
  -Halljam.. -lépett közelebb.
  -Micsodát?
  -Nagyon jól tudod. A te szádból akarom hallani.
Megrémülve kezdtem hátrálni, de hátam az egész alakos tükörnek ütközött. Két kezével fejem mellett megtámaszkodott, szinte az arcomba mászott.
  -Mond ki! -rivallt rám.
Éles hangjától megrezzentem, és a padlóval kezdtem szemezni.
  -Én...
  -Te?
  -Elvetéltem...
Nagyot sóhajtva túrt tincsei közé, miközben eltávolodott.
  -És igen.. Chansung-tól volt, de... Én téged szeretlek.
  -Ezek után még azt várod, hogy ezt el is higgyem? Azt sem tudom megbízhatok-e benned. Biztos ismerlek én egyáltalán? -nevetett fel kínosan.
  -Junho..
  -Ne! -szakított félbe. -Most elmegyek és ne gyere utánam! Ne várj soha többet rám...
Hátat fordított és elhagyta a termet, mire könnyek szöktek a szemembe. Keservesen sírva rogytam a térdeimre. Remegő ujjakkal vettem elő telefonomat és az első számot tárcsáztam is. Akadozó lélegzettel vártam míg felveszi végre valaki. Aztán...
  -Igen kicsim?
  -Apu.. -szipogtam. -Segíts...

12. fejezet

~Feldolgozhatatlan érzések~
  -Amúgy.. jól vagy? -kérdezte pár perc után.
Bólintottam egy aprót, mire hirtelen kivágódott a szoba ajtaja és egy Junho lépett be rajta. Aggódóan vizslatott és megszorította kezemet.
  -Jöttem, amint csak tudtam. Hogy érzed magad? Minden rendben? -bombázott kérdésekkel.
  -Örülök, hogy itt vagy. -mosolyogtam. -Hát nem vagyok a legjobban, de azért élek még.
Szemem sarkából Chansung-ra pillantottam, aki épp készült elhagyni a szobát. Meglágyult a szívem.. Egyszerűen nem tudom őt többé utálni. Milyen felelőtlen vagyok.. Azért mégis csak ő lett volna a gyermekem apja. Gondolatmenetemet Junho szakította meg.
  -Kell valami esetleg? Tudok valamiben segíteni?
  -Nem köszönöm, bár.. egy tea jól esne.
Amint ezt kimondtam Chansung egy bögrével a kezében jött vissza. Mintha a fejemben olvasott volna. Odajött és felém nyújtotta a gőzölgő italt. Magamra erőltettem egy mosolyt és megköszöntem kedvességét.

    Másnap Taecyeon és a lányok is eljöttek látogatóba. Kicsit zavart a gipsz, de egy idő után már megszoktam. Fájt, hogy lehetséges többé nem tudok majd táncolni, de minden erőmmel a felépülésemen voltam. Minél előbb a színpadon akartam állni megint. Két hét után már mankóval száguldoztam a folyosókon, aminek iszonyatosan örültem. Végre kiszabadultam az ágyamból és megtornáztathattam elgémberedett tagjaimat. Az ápolók kedvence voltam. Mindenkivel tudtam váltani pár kedves szót, amitől csak még jobb kedvem lett. Az orvosom is biztató hírekkel szolgált már egy hónap elteltével. Járó gipszet kaptam, amit a fiúk és a lányok is teli firkáltak mindenfélével. Volt amelyikük egy szívecskét rajzolt rá, volt aki egy kisebb monológot, és volt olyan, aki csak ráírta az autogramját. Egy kis idő múlva már hazaengedtek, de Hwang nagymama rám erőszakolta, hogy a nap legtöbb idejében az ágyat kell nyomnom. Minden egyes alkalommal, amikor futkosáson, vagyis annak próbálkozásán kapott és leteremtett én csak mosolyogva hallgattam. Három hónap múlva már levették a gipszet és habár be volt fáslizva akkor is élveztem, hogy végre levegőzik a lábam. Persze Junho mindvégig mellettem volt, és végleg átcuccolt hozzám. Tulajdonképpen mindenki sűrűn látogatott. Egy személy kivételével.. Chansung azután az egy kórházi látogatás után, többet felém se nézett. A fiúktól próbáltam informálódni róla. De folyton csak ugyan azt hajtogatják..:

"Éjszaka folyton egy kisgyerekhez beszél álmában. Nap közben alig szólal meg, csak ha nagyon muszáj.."

    Egyik nap Keiko-val beszélgettem erről a dologról.
  -Ennyire rosszul érintené a dolog? -kérdeztem tőle.
  -Nem tudom.. Viszont egy biztos. Az tény, hogy szereti a gyerekeket és mindig is akart egy sajátot.. -sóhajtott.
  -Nekem mondod? Nem ő vetélt el..
  -Jó jó~ Szerintem nem bírja feldolgozni, és most ezen rágódik. Az meg csak ráad, hogy még csak nem is úgy feküdtetek le, hogy együtt lennétek, hanem full részegen. -bólogatott száját elhúzva.
  -Úgy mondod, mintha nem tudnám. -fogtam a fejem.
  -Nem akarod véletlen megfőzni még a fejem, miután leharaptad?
  -Bocsánat..

(Pár hét múlva)

    Teljesen egészségesen, felépülve sétálgattam Szöul utcáin. Persze a fejembe húztam a kapucnit és fentebb toltam napszemüvegemet. A kiadóhoz tartottam éppen, mikor egy saroknyira a célomtól megcsörrent a telefonom.
  -Halló? -szóltam bele.
  -Istenem Bonghwa! Nem fogod elhinni! -sikítozott Keiko a vonal túloldalán. -Főleg, hogy én magam sem hiszem el. -tette hozzá gyorsan.
  -Mi történt? -érdeklődtem.
  -Randizni hívott!
  -És kicsoda?
  -Jusnu!
  -Ez most még egyszer..
  -Akarom mondani, Junsu.
  -Értem.. -mosolyogtam, ami szinte rögtön lefagyott az arcomról. -Hogy ki~?!!
  -Én megmondtam. -nevetett.
  -Igen, te mindig mindent. -kuncogtam. -Na de gratulálok! Hogy-hogy?
  -Hát az úgy volt, hogy.. izé. A napokban egyre többet találkozgattunk, és néhányszor haza is kísért. És az előbb beszéltünk meg egy tényleges randit. -ecsetelte, miközben próbált nyugodnak tűnni. Ismétlem.. csak próbált.
  -Akinek jól megy. Viszont nekem mennem kell, majd még beszélünk.
  -Cöhh~ Oké, akkor szia.
  -Neked is. -cuppogtam bele a telefonba, majd leraktam.
Nevetve indultam tovább. Alig vágtam zsebre a készüléket, már is belementem valaki mellkasába. Az orromat szorongatva néztem fel rá.
  -Nézz már a... -engedtem le kezemet. -Chansung.
  -Beszélnünk kell! -ragadta meg csuklómat és megindult valamerre maga után rángatva.

11. fejezet

~Végezetes baleset~
 -Aish.. Mi van velem...? -kérdeztem magamtól. -Napok óta, sőt... lassan két hete késik. Aish... -hunytam le szemeimet, azonban nem messze tőlem meghallottam egy hangot.
 -Te... terhes vagy?
A szemeim azonnal kipattantak, és Chansung értetlen, számon kérő pillantásával találtam szembe magam..
-----------------------------------------------------------

 -Hogy feltételezhetsz ilyen hülyeséget?! -rivalltam rá, és elviharzottam mellette ki a többiekhez.
Megragadtam az egyik boros üveget és meghajtottam.
 -Ho, ho, ho! Vigyázz kislány! -jött oda vigyorogva Junsu.
 -Nem érdekel. Együnk, igyunk, partizzunk! -emeltem fel sipítozva a kezembe tartott üveget.
Megrántották a vállukat, majd beüzemelték a karaoke-t. Egészen este tizenegyig iszogattunk. Chansung taj részegre itta le magát, de nem foglalkoztam vele. Kuncogva borultam Junho nyakába, aki kivette a kezemből a pezsgős poharat és karjaiba kapott.
 -Mára elég az ivászatból. Mindenki talpra! Indulunk haza! -kiáltotta el magát, mire a többiek haptákba vágták magukat.
Talán ő volt a legjózanabb. -Olyan kis cuki vagy.. Egyem a zúzád. -csuklottam arcát cirógatva.
Elmosolyodott, majd berakott kocsijába. Amíg ő összekaparta a fiúkat, én a kocsiban elhelyezkedtem és kicsit pihentettem pilláimat. Mire mindenki beszenvedte magát az autóba, és Junho is beszállt mellém, már zavartalanul jártam az álmok útján...

     Egy héttel később, késő este a próbaterem padlóját koptattam a comeback-re készülődve. Nem foglalkoztam azzal, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek. Egészen végkimerülésig akartam elmenni, hogy a legjobbat nyújthassam a rajongóimnak, akik már várnak rám. Testem magától mozgott a ritmusra. Homlokomon pedig gyöngyözött az izzadtság. Azonban hirtelen kiszaladt alólam a lábam és hatalmas puffanással értem földet. Bokámba iszonyatosan nagy fájdalom nyílalt, de sokkal jobban foglalkoztatott a hasamban lévő erős, szúró érzés.  Kínok között fetrengtem a padlón, mire egy ijedt hang ütötte meg a fülem az ajtó felől.
 -Aranyom, minden rendben van? Nem fáj semmid? -térdelt le mellém az idős hölgy.
Csak egy bólintásra telt tőlem. Megragadta a karom és megpróbált felhúzni.
 -Fel tudsz állni? -kérdezte.
Ismét csak bólintottam. Összeszorítottam a szemeimet és belekapaszkodva a nénibe próbáltam kizárni a fájdalmat, és feltápászkodni. Egészen az épület bejáratáig elkísért aztán elköszönt tőlem arra hivatkozva, hogy nem jöhet tovább velem, mert takarítania kell. De azért még megígértette velem, hogy vigyázok magamra és elmegyek kórházba. Fogtam egy taxit, már úton is voltam a közeli klinikára. Idegesen vártam, hogy mit mond a doki. Az ujjaimmal malmozgattam a betegágyon ülve, amikor végre belépett a vizsgálóba. Reményekkel telve kaptam fel a fejem, azonban ő csak rám mosolygott.
 -Hogy érzi magát? -kérdezte.
 -Nem vagyok a helyzet magaslatán, de azért már jobban.
 -Jó hallani. Viszont legközelebb ne erőltesse meg magát ennyire. A bokájának nem tesz valami jót, ha egyhuzamban ilyen intenzíven erőlteti meg. Pihentesse sokat, és ha teheti járjon lapos talpú cipőben. -vizsgálgatta a lábamat, majd felnézett rám.
 -Köszönöm szépen, doktor úr. Akkor én most... mennék is. -álltam volna fel, de visszatolt.
 -Még nem fejeztem be.. -a kezében lévő papírra nézett, aztán szemüvegét fentebb tolva pillantott komolyan rám. -Szépen kérem, tényleg pihenjen sokat. És semmilyen nehezebb fizikai munkát ne végezzen. A táncolást nem kell abbahagynia, de azért nem árt vigyáznia...

    A hasamat simogatva sétáltam hazafelé. Teljesen váratlanul ért, amit az orvos mondott. Olyan szinten kattogott az agyam, hogy már megfájdult tőle a fejem.

" -Sajnos még nem. Csak annyit tudni, hogy körülbelül mennyi ideje fogant.
   -És?
   -Feltehetőleg négy-öt hete... "

    Gondolatmenetemet egy hangos dudálás szakította meg. Fejemet megrázva pillantottam a hang irányába, mire egy kocsi fénye vetődött rám. Azt hittem csak leakar parkolni, így nyugodtan sétáltam tovább. Azonban tovább dudáltak és a jármű is vészesen gyorsan közeledett felém. Mielőtt teljesen elvakított volna a fényszórója, megláttam, amint a kocsiban ülő férfi a kezével mutogat, hogy álljak odébb. Mozdulni sem tudtam, minden porcikám megdermedt. A következő pillanatban a járdán feküdtem vérbe fagyva. Nem éreztem semmit, fájdalmat sem. Csak a mentő szirénáját hallottam félkómában. Minden kezdett elsötétülni, aztán megszakadt a kép és elvesztettem az eszméletem... Mikor felébredtem már a kórházban feküdtem. Orvosok vizsgálgattak. Végül a csoport kiment, viszont egy orvos bent maradt. Elővett egy zseblámpát, amivel a szemembe világított, majd utána egy papírra írt rá valamit. Adott egy kis fájdalomcsillapítót, és pár perc után kiment. Elkezdett kint beszélgetni valakivel. Nem kellett sok ahhoz, hogy felismerjem a hangokat. Fiúk!
 -Mi történt Bonghwa-val? -kérdezte Taecyeon.
 -Balesetet szenvedett. Egy autó elgázolta.
 -Most hogy van? -érdeklődött Nichkhun.
 -Volt egy kisebb agyrázkódása, és pár bordája is megrepedt. Viszont ami miatt a legjobban aggódunk, az a lába.
 -Miért?
 -A jobb sípcsontja eltört, és nem valószínű, hogy ezek után tud majd táncolni. -Az nem lehet...
Éppen megszólalt volna a doki, amikor valamelyikük telefonja megakadályozta ebben.
 -Haló? Rendben, azonnal indulunk. Jó, oké.. Viszlát! -rakta le a telefont Junsu. -Srácok, indulás! Chansung...
 -Igen?
 -Neked nem muszáj jönnöd. Úgy hogy maradhatsz még.
 -Akkor hát sziasztok.
Aztán csak annyit hallottam, ahogyan elmennek. A fájdalomcsillapító elkezdett hatni. Váratlanul elálmosodtam, de próbáltam tartani magam. Pár percig még küzdöttem a gyógyszer hatásával, sikertelenül. Ugyanis elaludtam. Eközben Chansung tovább faggatta a dokit.
 -És valami más baja nincs?
 -Az előbb mondani szerettem volna még valamit, de ugyebár a fiatalember telefonja közbeszólt.
 -Mi lett volna az a valami?
 -A hölgy elvetélt.
 -Ezt meg.. hogy érti?
 -A kisasszony terhes volt. Sajnos a baleset következtében elvesztette a babát. Talán maga lett volna az apuka? -érdeklődött. mosolyogva.
 -Fogalmam sincs...
Egy kis gondolkodás után Chansung odafordult a doktorhoz. -Bemehetnék hozzá?
 -Persze, nyugodtan.
Mély levegőt véve nyitott be és leült mellém. Remegő kézzel simított végig hasamon, majd karomon.
 -Miért nem mondtad el? Miért hazudtál...?
Elcsendesedett. Jó pár percig a falat bámulta. Amikor ismét felébredtem még ott ült mellettem és a kezemet fogta. Mikor észrevette, hogy ébren vagyok izgatottan köszörülte meg a torkát.
 -Miért nem szóltál arról, hogy terhes vagy? -kérdezte, miközben rám se nézett, hanem a hasam fixírozta.
 -Mindenkinek jobb úgy, ha nem tud róla. De... véletlen.. nem tudod mi van a babával? -pillantottam rá kétségbeesetten. -Ugye jól van?
A fiú elengedte mancsomat és a padlóval kezdett el szemezni.
 -Mond már..!
 -Elvesztetted... -nyögte ki alig hallhatóan.
 -Mi van?! -ültem fel hirtelen, de rossz ötlet volt, mert éles fájdalom kúszott végig rajtam, mint egy villámcsapás. -Ugye nem..?
 -Beszéltem a doktor úrral és elmondta, hogy elvesztetted a babát.
 -De...
Nem bírtam végig mondani, könnyekben törtem ki. Pár perces hallgatás után végül megszólalt.
 -És... ki volt az apja?
Váratlan kérdésére felkaptam a fejem és meredten néztem rá. Megtöröltem arcomat, majd a szobában keresve egy pontot, azzal kezdtem szemezni. Nem mintha annyira érdekes lett volna...
 -Te.. -suttogtam a csendbe.
 -Ez biztos?
 -Igen...
Ott ültünk szótlanul, és próbáltuk magunkban megemészteni az imént hallottakat, és a történteket. Vajon mi lesz ez után?