11. fejezet

~Végezetes baleset~
 -Aish.. Mi van velem...? -kérdeztem magamtól. -Napok óta, sőt... lassan két hete késik. Aish... -hunytam le szemeimet, azonban nem messze tőlem meghallottam egy hangot.
 -Te... terhes vagy?
A szemeim azonnal kipattantak, és Chansung értetlen, számon kérő pillantásával találtam szembe magam..
-----------------------------------------------------------

 -Hogy feltételezhetsz ilyen hülyeséget?! -rivalltam rá, és elviharzottam mellette ki a többiekhez.
Megragadtam az egyik boros üveget és meghajtottam.
 -Ho, ho, ho! Vigyázz kislány! -jött oda vigyorogva Junsu.
 -Nem érdekel. Együnk, igyunk, partizzunk! -emeltem fel sipítozva a kezembe tartott üveget.
Megrántották a vállukat, majd beüzemelték a karaoke-t. Egészen este tizenegyig iszogattunk. Chansung taj részegre itta le magát, de nem foglalkoztam vele. Kuncogva borultam Junho nyakába, aki kivette a kezemből a pezsgős poharat és karjaiba kapott.
 -Mára elég az ivászatból. Mindenki talpra! Indulunk haza! -kiáltotta el magát, mire a többiek haptákba vágták magukat.
Talán ő volt a legjózanabb. -Olyan kis cuki vagy.. Egyem a zúzád. -csuklottam arcát cirógatva.
Elmosolyodott, majd berakott kocsijába. Amíg ő összekaparta a fiúkat, én a kocsiban elhelyezkedtem és kicsit pihentettem pilláimat. Mire mindenki beszenvedte magát az autóba, és Junho is beszállt mellém, már zavartalanul jártam az álmok útján...

     Egy héttel később, késő este a próbaterem padlóját koptattam a comeback-re készülődve. Nem foglalkoztam azzal, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek. Egészen végkimerülésig akartam elmenni, hogy a legjobbat nyújthassam a rajongóimnak, akik már várnak rám. Testem magától mozgott a ritmusra. Homlokomon pedig gyöngyözött az izzadtság. Azonban hirtelen kiszaladt alólam a lábam és hatalmas puffanással értem földet. Bokámba iszonyatosan nagy fájdalom nyílalt, de sokkal jobban foglalkoztatott a hasamban lévő erős, szúró érzés.  Kínok között fetrengtem a padlón, mire egy ijedt hang ütötte meg a fülem az ajtó felől.
 -Aranyom, minden rendben van? Nem fáj semmid? -térdelt le mellém az idős hölgy.
Csak egy bólintásra telt tőlem. Megragadta a karom és megpróbált felhúzni.
 -Fel tudsz állni? -kérdezte.
Ismét csak bólintottam. Összeszorítottam a szemeimet és belekapaszkodva a nénibe próbáltam kizárni a fájdalmat, és feltápászkodni. Egészen az épület bejáratáig elkísért aztán elköszönt tőlem arra hivatkozva, hogy nem jöhet tovább velem, mert takarítania kell. De azért még megígértette velem, hogy vigyázok magamra és elmegyek kórházba. Fogtam egy taxit, már úton is voltam a közeli klinikára. Idegesen vártam, hogy mit mond a doki. Az ujjaimmal malmozgattam a betegágyon ülve, amikor végre belépett a vizsgálóba. Reményekkel telve kaptam fel a fejem, azonban ő csak rám mosolygott.
 -Hogy érzi magát? -kérdezte.
 -Nem vagyok a helyzet magaslatán, de azért már jobban.
 -Jó hallani. Viszont legközelebb ne erőltesse meg magát ennyire. A bokájának nem tesz valami jót, ha egyhuzamban ilyen intenzíven erőlteti meg. Pihentesse sokat, és ha teheti járjon lapos talpú cipőben. -vizsgálgatta a lábamat, majd felnézett rám.
 -Köszönöm szépen, doktor úr. Akkor én most... mennék is. -álltam volna fel, de visszatolt.
 -Még nem fejeztem be.. -a kezében lévő papírra nézett, aztán szemüvegét fentebb tolva pillantott komolyan rám. -Szépen kérem, tényleg pihenjen sokat. És semmilyen nehezebb fizikai munkát ne végezzen. A táncolást nem kell abbahagynia, de azért nem árt vigyáznia...

    A hasamat simogatva sétáltam hazafelé. Teljesen váratlanul ért, amit az orvos mondott. Olyan szinten kattogott az agyam, hogy már megfájdult tőle a fejem.

" -Sajnos még nem. Csak annyit tudni, hogy körülbelül mennyi ideje fogant.
   -És?
   -Feltehetőleg négy-öt hete... "

    Gondolatmenetemet egy hangos dudálás szakította meg. Fejemet megrázva pillantottam a hang irányába, mire egy kocsi fénye vetődött rám. Azt hittem csak leakar parkolni, így nyugodtan sétáltam tovább. Azonban tovább dudáltak és a jármű is vészesen gyorsan közeledett felém. Mielőtt teljesen elvakított volna a fényszórója, megláttam, amint a kocsiban ülő férfi a kezével mutogat, hogy álljak odébb. Mozdulni sem tudtam, minden porcikám megdermedt. A következő pillanatban a járdán feküdtem vérbe fagyva. Nem éreztem semmit, fájdalmat sem. Csak a mentő szirénáját hallottam félkómában. Minden kezdett elsötétülni, aztán megszakadt a kép és elvesztettem az eszméletem... Mikor felébredtem már a kórházban feküdtem. Orvosok vizsgálgattak. Végül a csoport kiment, viszont egy orvos bent maradt. Elővett egy zseblámpát, amivel a szemembe világított, majd utána egy papírra írt rá valamit. Adott egy kis fájdalomcsillapítót, és pár perc után kiment. Elkezdett kint beszélgetni valakivel. Nem kellett sok ahhoz, hogy felismerjem a hangokat. Fiúk!
 -Mi történt Bonghwa-val? -kérdezte Taecyeon.
 -Balesetet szenvedett. Egy autó elgázolta.
 -Most hogy van? -érdeklődött Nichkhun.
 -Volt egy kisebb agyrázkódása, és pár bordája is megrepedt. Viszont ami miatt a legjobban aggódunk, az a lába.
 -Miért?
 -A jobb sípcsontja eltört, és nem valószínű, hogy ezek után tud majd táncolni. -Az nem lehet...
Éppen megszólalt volna a doki, amikor valamelyikük telefonja megakadályozta ebben.
 -Haló? Rendben, azonnal indulunk. Jó, oké.. Viszlát! -rakta le a telefont Junsu. -Srácok, indulás! Chansung...
 -Igen?
 -Neked nem muszáj jönnöd. Úgy hogy maradhatsz még.
 -Akkor hát sziasztok.
Aztán csak annyit hallottam, ahogyan elmennek. A fájdalomcsillapító elkezdett hatni. Váratlanul elálmosodtam, de próbáltam tartani magam. Pár percig még küzdöttem a gyógyszer hatásával, sikertelenül. Ugyanis elaludtam. Eközben Chansung tovább faggatta a dokit.
 -És valami más baja nincs?
 -Az előbb mondani szerettem volna még valamit, de ugyebár a fiatalember telefonja közbeszólt.
 -Mi lett volna az a valami?
 -A hölgy elvetélt.
 -Ezt meg.. hogy érti?
 -A kisasszony terhes volt. Sajnos a baleset következtében elvesztette a babát. Talán maga lett volna az apuka? -érdeklődött. mosolyogva.
 -Fogalmam sincs...
Egy kis gondolkodás után Chansung odafordult a doktorhoz. -Bemehetnék hozzá?
 -Persze, nyugodtan.
Mély levegőt véve nyitott be és leült mellém. Remegő kézzel simított végig hasamon, majd karomon.
 -Miért nem mondtad el? Miért hazudtál...?
Elcsendesedett. Jó pár percig a falat bámulta. Amikor ismét felébredtem még ott ült mellettem és a kezemet fogta. Mikor észrevette, hogy ébren vagyok izgatottan köszörülte meg a torkát.
 -Miért nem szóltál arról, hogy terhes vagy? -kérdezte, miközben rám se nézett, hanem a hasam fixírozta.
 -Mindenkinek jobb úgy, ha nem tud róla. De... véletlen.. nem tudod mi van a babával? -pillantottam rá kétségbeesetten. -Ugye jól van?
A fiú elengedte mancsomat és a padlóval kezdett el szemezni.
 -Mond már..!
 -Elvesztetted... -nyögte ki alig hallhatóan.
 -Mi van?! -ültem fel hirtelen, de rossz ötlet volt, mert éles fájdalom kúszott végig rajtam, mint egy villámcsapás. -Ugye nem..?
 -Beszéltem a doktor úrral és elmondta, hogy elvesztetted a babát.
 -De...
Nem bírtam végig mondani, könnyekben törtem ki. Pár perces hallgatás után végül megszólalt.
 -És... ki volt az apja?
Váratlan kérdésére felkaptam a fejem és meredten néztem rá. Megtöröltem arcomat, majd a szobában keresve egy pontot, azzal kezdtem szemezni. Nem mintha annyira érdekes lett volna...
 -Te.. -suttogtam a csendbe.
 -Ez biztos?
 -Igen...
Ott ültünk szótlanul, és próbáltuk magunkban megemészteni az imént hallottakat, és a történteket. Vajon mi lesz ez után?