9. fejezet

~Zuhanás
Bonghwa pow:
  Mindössze csak két nap telt el azóta, hogy elmondtam Junhonak, mit vétettem. Azóta nem hív, kerül, és az üzeneteimre se válaszol. Már azt hittem, hogy ennél jobban nem tudok megőrülni és kétségbeesni, de tévedtem. Nem ettem, nem ittam, ki sem másztam az ágyamból. Hwang néni akárhogy noszogatott, és próbált belém tömködni pár falatot, egyszerűen nem volt étvágyam saját magamtól.
 -Undorító, szánalmas vagy... -mondtam az ágyammal szemben lévő tükörnek.
Eszer csak Hwang nagyi jött be hozzám, kedvtelenül húztam a fejemre a takarómat.
 -Aranyom.. -szólongatott. -Látogatóid vannak...
 -Küld el őket. Nem akarom, hogy így lássanak.. -nyöszörögtem.
 -Hát jó.
Léptek zaját hallottam meg, így bizonyosodtam meg arról, hogy a nagyi kiment a szobámból. Lerúgtam magamról a plédet, és a plafonnal kezdtem farkas szemezni. Hirtelen egy éles hang töltötte be a házat.
 -Szia Bonghwa~ -zengték kórusban.
Belém hasított a felismerés..
 -Fiúk?! -ültem fel.
A hangomra azonnal bent termett mindegyikük, kivéve Chansungot. Ő nem volt ott közöttük. Talán jobb is... Taecyeon és Wooyoung azonnal odajött, hogy megöleljen. Szótlanul tűrtem, ahogy megjegyzést tesznek a külsőmre.
 -Istenem de vékony vagy. -kerekedtek ki Nichkhun szemei. -Eszel te egyáltalán?
Junho-ra néztem, és megpróbáltam megkeresni tekintetét, ő azonban csak a padlót bámultra. Ezek szerint nem mondta el nekik.. Sóhajtottam egyet, és csak annyit mondtam, hogy nincs étvágyam. Nichkhun elkezdte a homlokom és arcom tapogatni, megnézve lázas vagyok-e.
 -Te égsz... -mondta elképedve. -Tüzel az egész tested.
 -Semmit sem érzek. -szűkítettem össze szemeimet.

  Pár perccel később a fiúk sürögni forogni kezdtem körülöttem Hwang nagyival egyetemben. Viszont Junho csak az ajtóban állva bámulta a cipőjét. Éppen Wooyoung suhant el a fiú mellett, amikor egyszeriben megtorpant.
 -Várjunk csak.. Ti nem úgy van, hogy együtt vagytok? -kapkodta felváltva a szemét kettőnk között. -Na.. Legalább egy ölelést. -nézett Junhora kiskutya szemekkel, mire az megindult felém, és egy sóhajtás után körém fonta karjait.
Magamhoz szorítottam és nyakhajlatába fúrtam a fejem. Annyira hiányzott már, hogy Ő öleljen..
 -Köszönöm.. -súgtam oda neki.
Mikor elengedett leült az ágyam szélére, mellém. Wooyoung elégedetten bólogatni kezdett és a kezembe nyomott egy bögre gőzölgő, furcsa színű valamit.
 -Ez mi? -szagolgattam.
 -Saját készítésű tea. -kacsintott. -Amikor lebetegszik valamelyikünk, mindig ezt isszuk.
Nagy nehezen belekortyoltam, de rossz ötlet volt. Le is forrázta a nyelvemet, és a hányinger kerülgetett tőle.
 -Ez iszonyatos. -fintorogtam.
 -Viszont hatásos. -vigyorgott.
Mikor Wooyoung elhagyta a helyiséget Junho felém fordult, mire én csak szégyenemben az ujjaimat kezdtem bámulni, amikkel idegességemben malmozásba fogtam.
 -El tudom képzelni most mennyire utálhatsz és undorodhatsz tőlem...
 -Nem.. ilyet egy szóval sem mondtam. -vonta össze szemöldökeit. -Nem tudok rád haragudni. Csak.. nem bírom megemészteni a dolgot. -vakarta a tarkóját.
 -Nincs bocsánat arra, amit tettem, de... sajnálom....
Lassan felnéztem rá, és megpillantottam csillogó, gesztenye barna szemeit. Elvesztem tekintetében, mégis ott motoszkált bennem a Chansunggal töltött estének az emléke... Nem bírtam pár másodpercnél tovább, el kellett kapnom a fejem. Ám ekkor kezével állam alá nyúlt, kényszerítve ezzel hogy rá nézzek.
 -Kérlek.. -pillantott rám esdeklően.

(Pár nap múlva)
  Junhoval a kapcsolatunk kezdett rendbe jönni. Egyre többször látogatott, aminek nagyon örültem, és hála neki, teljesen kikúrálódtam. Elűztem az öngyilkosság gondolatait, és csak a jelenre koncentráltam, abból Chansung-ot kizárva. Úgy döntöttem ideje munkába mennem, hiszen a rajongóimat is cserben hagytam azzal, hogy egy egész héten keresztül nem jelentkeztem. Alaposan beöltöztem, hogy ne ismerjenek fel a kiadóhoz menet. Mikor beléptem a menedzser irodájába, egy hatalmas mosollyal az arcán fogadott tárt karokkal, miközben én levettem a napszemüvegem.
 -Hát téged is látni? -kérdezte.
Mosolyát viszonozva bólintottam egyet, majd leültünk. Váratlanul Taecyeon toppant be, mögötte Junsu-val.
 -Főnök, baj van! -lihegték.
 -Lassabban, ha lehet. Inkább üljetek le, és úgy mondjátok el.
Így is tettek. Helyet foglaltak, aztán Junsu elővette a tabletjét, és nyomkodni kezdte. Pár másodperc után az orrunk elé nyomta, mire a menedzser álla az asztalon koppant, az enyém viszont a padlót súrolta.
 -Bonghwa öngyilkosság közeli állapotba került és anorexiás.. A híres rookie alkoholista.. Bonghwa súlyosan lefogyott.. A félig japán idol drogozik!.. És még több ehhez hasonló cikk... -olvastam fel a címüket hangosan.
 -Minden blog, és oldal ezekkel van teli. Úgy látszik megtaláltak a lesifotósok, mikor elindultál otthonról. -mutatott egy képet a tablet-en Taecyeon.
Teljesen ledöbbentem.. Tényleg így nézek ki?! Már kezdtem azt hinni, hogy kimásztam végre a gödörből, erre csak jött egy sima fuvallat, és visszaestem a mélybe....

8. fejezet

~Felemésztő bűntudat~
Bonghwa pow:
 Éreztem a nap melegét az arcomon. Résnyire nyitottam a szemeimet. Óvatosan felültem, egyik kezemmel megtámasztottam magam. Éles fájdalom nyílt a fejembe, szabad kezemet oda kaptam. Mi történt...? Körbepillantottam a szobában. Mindenhol ruhák hevertek. Hirtelen kezek ragadtak meg és hátra rántottak. Mellettem ott nyöszörgött Chansung és karomat szorongatta, mint egy kisgyerek. Óvakodva kimásztam a takaró alól, hogy még véletlenül se ébresszem fel a fiút. Összeszedtem a földről a ruháimat és a fürdőszobában a szennyes kosárba dobtam őket. A szárítóról leszedtem egy tiszta fekete short-ot, fehérneműt, és egy citromsárga toppot. Felöltöztem és a konyha felé vettem az irányt, hogy feltegyek egy kis kávét főzni. A pultra támaszkodtam és úgy kezdtek el potyogni a könnyeim. A tudat, hogy szándékosan bántok meg olyasvalakit, ráadásul a háta mögött egy csapattársával, akit nagyon szeretek. Csak utólag jöttem rá, hogy nem kellett volna. A bűntudat megbénít, és olyan, mint egy viszkető kiütés. Egyszerűen nem akar eltűnni sehogy sem. Érzelmek hada támadott meg. A pánik, szomorúság, és a kétségbeesés. Vissza akartam menni... Vissza a történtek kezdetéhez. Semmissé akartam tenni mindent.... A kávé már rég lefőtt, de én tovább zokogtam. Hátat fordítottam a pultnak és a földre csúsztam. Tudom, hogy nincs bocsánat arra, amit műveltem. Hiába a bánat, most már minden el van veszve...

 Nem tudom, hogy hogyan, de egy kés került a kezembe. Szipogtam párat, miközben eljátszadoztam az öngyilkosság gondolatával. Mérlegelni kezdtem. Csak a fájdalmat akarom meg szüntetni, ami idebent van. Egyfajta vigasz... Remegő kezemmel emeltem fel a kést. Éppen a pengét akartam a csuklómon végighúzni, amikor valaki kiütötte azt a kezemből.
 -Eszednél vagy?! -ripakodott rám Chansung.
Nem szóltam hozzá, még csak fel sem néztem rá. Undorító féreg... Kezem ökölbe szorítottam. A testem megfeszült, és olyan hévvel álltam fel, hogy a fiú hátrahőkölt. Vettem egy mély levegőt, amit erősen kifújtam, majd tekintetemet az előttem állóra emeltem. Ha most ölni tudtam volna pusztán a nézésemmel, már rég halott lenne...
 -Tűnés a házamból.. most! -mutattam a kijárat felé.
Nem bírtam tovább egy levegőt szívni ezzel a rohadékkal. Nem akartam többé látni... Kicsit nehéz lesz ez a közös ügynökség miatt, de nem érdekel.
 -Figyelj... -próbálta megsimítani a karom, azonban ellöktem magamtól.
 -Azt mondtam MOST!!! -rivalltam rá könnyekkel küszködve. -Tűnj el az életemből, te senkiházi.. te álnok szemétláda...! Szűnj meg létezni!
Magamból teljesen kikelve sikoltoztam. A fiú látván dühömet és elkeseredettségemet, hátat fordított és kilépett a tradícionális hanokból. Hangosan zokogva rogytam össze, és arcomat tenyerembe temettem... Pár perccel később Hwang nagyi sietett oda hozzám és felsegített a földről. Letörölte könny áztatta arcomat, és ágyba bújtatott. Majd felhívta a menedzsert, hogy nem tudok bemenni most egy jó ideig...

 Zilált hajjal jártam keltem napokon át otthon, a pizsamámba burkolva. Semmi erőm nem volt ahhoz, hogy átöltözzek, legfőképpen ahhoz nem, hogy munkába menjek. Hálás voltam Hwang nagyinak, amiért segített a ház körül, és szólt a Park Jinyoung-nak, hogy nem vagyok valami jó állapotban. Éppen a nagymama által készített kakaómat kortyolgattam az ágyamon ülve, amikor odajött hozzám kismacskám hangosan nyávogva. Mintha csak tudta volna, hogy vendégem jött. A kapun zörgött valaki, mire feltápászkodtam a bögrével a kezemben, és odabattyogtam. Kelletlenül kinyitottam, majd mikor kitártam a bögre kiesett a kezemből és a csipáim azonnal kinyíltak.
 -Junho!!
A nyakába ugrottam és szorosan magamhoz öleltem. Arcát hajamba fúrta és elégedetten hümmögni kezdett. Annyira hiányzott már..
 -De.. hogy? Mikor? És miért?
Örömömben csak makogni tudtam. Egyetlen épkézláb mondat sem hagyta el a számat. Beljebb invitáltam, mögötte becsukva a kapuajtót, és elkezdtem felszedegetni az üvegszilánkokat. Junho odalépett mellém és segített, majd a konyhában lévő kukába kidobtuk azokat. Miután leültünk végre, hogy beszélgethessünk, megláttam a fiú arcán, hogy észrevette nem túl szép külsőmet. Egy ideig még a kezét szorongattam, aztán eszembe jutott, hogy mit tettem... Kibújtam öleléséből és távolabb húzódtam tőle.
 -Valami baj van? -kérdezte.
Elfordultam, és megtöröltem könny áztatta arcomat, nehogy észre vegye nyugtalanságom.
 -Bonghwa..
Amikor nevemen szólított, még a vér is megfagyott bennem. A tudat, hogy a háta mögött összefeküdtem az egyik legjobb barátjával, belülről szépen lassan felemésztett. Féltem, hogy egyszer el fon jönni ez a pillanat, amikor Junhoval szembe kell állnom és megbántanom.
 -Én.. Én... -makogtam.
Nem tudtam, hogyan mondhatnám el neki az egész borzadályt. Leguggoltam és a lehető legkisebbre összekuporodtam, mintha az megvédene bármitől is.
 -Mi a baj? Hm? -kérdezgette. -Mond már el.. Kérlek...
Bárhogy próbáltam, egyetlen szó sem jött ki a torkomon, csak a levegőt tudtam kapkodni. A fiú letérdelt mellém és átkarolt, miközben tovább faggatózott.
 -Csak nem kirúgtak a JYP-től? Esetleg meghalt valaki..? -találgatott.
Igen.. Én haltam meg, itt bent... Megráztam a fejem, hogy egyik sem, mire ő idegesen a hajába túrt.
 -Le.. -szipogtam. -Lefeküdtem... Chansunggal...
 -Hogy kivel...? -dermedt meg.
Lassan, komótosan felállt és a kapu felé kezdett el lépdelni. Felpattantam és a hátának nekicsapódva szorítottam magamhoz amennyire csak tudtam, de karjaimat lefejtette magáról és egy árva szó nélkül távozott. Perceken keresztül bámultam még a semmibe meredve, arra várva, hogy visszajön és miután megbeszéltük az egészet, minden rendben lesz.. Túl hiú ábránd... Sírógörcsöt kapva rogytam le a hideg kövekre, és hangosan zokogva próbáltam levegőt venni, amitől legszívesebben most megfosztottam volna magam. Nem érdemlem meg, hogy így éljek tovább~

7. fejezet

Ehhez a részhez az ihlet rohamot egy olyan számnak köszönhetem, amire a napokban találtam rá. Ez a szám Shin Yong Jae, The Reason I Became A Singer című dala. Mikor meghallottam, egyből sírhatnékom támadt, azonban csak sajgó szívvel hallgattam végig. Olyan szinten megérintett, hogy az szavakkal le sem írható.
Ui: Remélem ennek fényében olvassátok el, és remélem tetszeni fog nektek.... ,bár kissé rövid lett, amik kérek nézzetek most el nekem.
Ui 2: És ha lehet egy tanácsom akkor olvasás közben hallgassátok ezt a dalt. Onnantól kezdve, amikor elindul hazafelé Bonghwa.

~Beteges féltékenység, és viharos érzelmek~
Chansung pow:
 Kezem remegni kezdett a dühtől, és folyamatosan őket néztem. Bonghwa keze Junho vállára tapadt. Éreztem néhai pillantását; tudtam, hogy engem néz. Ebben biztos voltam. Nem tagadhattam, féltékeny voltam. Idegesített a látvány, ezért meghúztam a whiskys poharam...

Bonghwa pow:
 Kezemmel átkaroltam szerelmem nyakát, ő pedig a derekam ragadta meg, hogy minél közelebb tudhasson magához. Ahogy a buli a tetőfokához közeledett, és a levegő is egyre forróbb volt, mi is úgy táncoltunk egyre forróbban. Közelebb és közelebb húzott magához. Éreztem ahogy lehelete csiklandozza felhevült bőröm. Többet, egyre csak többet akartam belőle. Majd egymás ajkaira tapadva hullámoztunk a zene ritmusára.....

 A buli végeztével mindenki szép sorjában elkezdett hazaszállingózni. Körülbelül olyan hajnali 1 lehetett, amikor Junhoval kint, az Eden előtti járdán búcsúzkodtunk.
 -Sajnálom, hogy nem mehetek haza. Egy hétre Japánba kell mennem Nichkhunnal. Majd még látjuk egymást. -simított végig az arcomon, majd megpuszilta a homlokom.
Mellkasába fúrtam a fejem, mire ő szorosan magához ölelt. Aztán elváltunk egymástól és egy mosolyt erőltetve néztem végig, ahogy Junho taxiba ül. Megvártam míg eltűnik a látókörömből, aztán elindultam gyalog hazafelé. Ki akartam szellőztetni a fejem egy kicsit. Nem ittam semmit 1-2 pohár pezsgőn kívül, mégis úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak egy baseball ütővel. A távolból mennydörgés hallatszott, amit egy eget bevilágító villám követett. Hirtelen erős szorítást éreztem a csuklómon. Mikor a kéz tulajdonosára néztem, megpillantottam egy csalódott, és fájdalommal teli tekintetet.
 -Mit akarsz Chansung? -rántottam ki kezem a szorításából.
 -Miért kerülsz? -válaszolt kérdéssel a kérdésemre.
Tovább sétáltam, de a fiú nem adta fel egykönnyen, jött utánam. Ahhoz képest, hogy éjszaka volt, mégis egyre sötétebb lett, és a szél is feltámadt.
 -Hagyj már békén... Felejts el végre! -próbáltam kikerülni mikor elém állt.
Ekkor hirtelen élesen villant fel egy villám, melyet egy erős hangrobbanás követett. -Nem érted, hogy nem tudlak?!
A fejemet felé kaptam, mire az erős szél a hajamba kapott, és süvítve kezdte ostromolni Seoul fáit, amik vad táncot jártak. Nem kímélve semmit.. és senkit. Szemeim a dühtől és a hirtelen érzelem bombától könnybe lábadtak, végül egy kósza könnycsepp végig folyt arcomon, amit nem láthatott, mert az eső hirtelen kezdett el zuhogni. Fejemet megráztam és hátrálni kezdtem. Azután futásnak eredtem. A lábam nem bírta ezt az iramot magassarkúban, megbotlottam és a földre zuhantam. Levettem a láb kínzó eszközt, majd feltápászkodtam és rohanni kezdtem el.. onnan.. messzire. Másodpercek alatt áztam bőrig, de ez érdekelt most a legkevésbé. Otthon, az ajtó túloldalán keresve a védelmet a vihar elől beszaladtam a házba. Mikor be akartam csukni az ajtót egy láb akadályozta meg ezt. Befurakodott és az ajtó hirtelen vágódott be. A szemében lévő tűztől megijedtem. Közeledni kezdett felém, mire én hátrálni kezdtem, de a hátam végül a falnak ütközött. Mikor elém ért lehajtotta a fejét és sóhajtott. A következő pillanatban az öklét a fejem mellett a falba verte. Testem remegni kezdett. Nem, nem azért, mert fáztam, hanem mert rettegtem. Az idegességtől zihálni kezdett, majd tekintetét az enyémbe vájta. Arcvonásai ellazultak és kezével megsimította az arcom.... A csók váratlanul jött, ahogy az eget rengető dörgés is. Először finoman, aztán éhesen falta ajkaimat. Nem tudom mi történt velem, de visszacsókoltam, és kezemmel dús, fekete hajába túrtam. Úgy vont magához, mintha az élete múlna rajta. Nem engedett egy pillanatra sem szorításából. Karjaiba vett, én pedig lábammal kulcsoltam át derekát. Két kezemmel fogtam arcát és úgy csókoltam tovább puha ajkait, amik az alkohol ellenére is mámorítóak, édesek voltak. A szobámban ráborultunk az ágyamra. A Junhoval közös ágyamra.... A felismerés villámként hasított belém, és keserves zokogásban törtem ki. Egy pillanatra megállt a fiú és aggódóan vizslatott. Majd elkezdett puszikat lehelni arcomra, nyakamra; amik miatt ezúttal már nem tudtam magamnak megálljt parancsolni. A ruhadarabok lassan lekerültek rólunk, és úgy forrtunk eggyé.... miközben kint féktelen égi csata dúlt.