10. fejezet

~Apró pillanatok~
Bonghwa pow:
  Amióta ismét elkezdtem a karrieremre koncentrálni a lesi fotósok hada folyamatosan követett mindenhová, és minden egyes pillanatban a lépteimet figyelték. Amikor csak kiléptem a házból minimum három férfi eredt a nyomomba kérdések ezreivel. Egy interjút is beszervezett a napirendembe a menedzser, hogy tisztázzuk a dolgokat.

  Éppen az interjún ültünk sorban. Én, a menedzser, és a JYP igazgatója. Milliónyi fényképezőgép kattogását lehetett hallani, és szinte megvakultam a sok-sok vaku villanástól. A menedzser kezébe adták a mikrofont, aki készségesen válaszolt minden kérdésre.
 -Nem, Bonghwa nem nyúlt semmilyen kábítószerhez sem, és nem... nem anorexiás.
 -Igaz a hír, miszerint az énekesnő alkoholista?! -nyomott az arcomba egy kis magnót az egyik riporter.
 -Semmilyen szerre sem szorultam és szorulok rá, nem ittam, nem dohányzok! -mondtam körbe nézve a teremben komoly arccal.

  Fáradtan ültem be a kisbuszomba, ami elvitt egészen hazáig. Miután kiszálltam a járműből, mosolyogva köszöntem meg a fuvart a sofőrnek, és intettem egyet neki. Amint beléptem a kiskapun Hwang nagymama jött oda hozzám és belém karolt. Lassan sétáltunk a ház felé a lekövezett ösvényen.
 -Hogy sikerült, édeském? Minden rendben ment? -érdeklődött.
 -Persze. Bár aggódom, hogy a fotósok tovább fognak zaklatni. Aish..
 -Jól van aranyom, látom jobban vagy és a dolgok kezdenek rendbe jönni. Én most megyek is. -simogatta meg a karom, aztán apró lábait szedegetve ment ki a kapun.
Levettem a magassarkúmat, és megmasszíroztam sajgó talpamat, bokámat. A ruháimat ledobálva mentem be a fürdőbe, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt. Törölközőbe csavarva mentem a szobám felé, amikor megpillantottam Junho-t, ahogy a Pongo-val játszik. Pontosabban nyúzta szegény macskát.
 -Hát te? -kérdeztem meglepődve.
 -Hát én.. -villantotta felém jellegzetes mosolyát.
Odamentem hozzá és átkaroltam vállát. Elkeseredve bújtam hozzá, miközben sóhajtottam egy nagyot. Kezeit felvezette a hátamhoz, és magához húzott.
 -Valami baj van? -simogatta meg lapockámat.
 -Én ezt már nem bírom idegekkel.. Oppa~ Szökjünk meg a világ elől, oda ahol senki sem ismer, és csak mi ketten vagyunk. -néztem fel rá könnybe lábadt szemekkel.
Kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. A fülem mögé tűrt egy kósza vizes hajtincset, majd nyugtatólag rám mosolygott.
 -Na de öltözz fel gyorsan. Mutatok valamit.
Még egyszer megöleltem, azután a szobámba slattyogtam és hipergyorsasággal kezdtem a szekrényemből előkutatni valamilyen értelmes ruhát. Szélsebesen magamra kaptam a fehérneműmet. Majd egy koptatott farmert, amihez egy lenge, asszimetrikus felsőt húztam fel. Hajamat felkötöttem lófarokba. Nem érdekelt, hogy vizes. Majd a napon, a friss levegőn megszárad. -gondoltam magamban. Odakocogtam Junho-hoz, és mosolyogva karoltam belé, miután felvettem a magassarkúmat. Még utoljára megsimogattuk Pongo-t, aztán beültünk a kocsijába, és elindultunk.
 -Hová megyünk? -kérdeztem az ablakon kibámulva.
 -Mindjárt megtudod. -kuncogott. -Nem kell már sokat várnod.
Keresztül mentünk Szöulon, és egyre csak távolodtunk a központtól. Lassan már elhagytuk a várost, amikor váratlanul leparkoltunk. Meglepődve néztem szét, amikor becsuktam magam után a kocsi ajtaját. Kisgyerekek játszottak az utcán, alig lézengett pár autó az utakon. Nem, nem volt lepukkant. Kicsit sem. Viszonylag gazdag környék volt. A házak nem voltak olyan sűrűn, mindenhol gondozott pázsit terült el. Mintha csak Amerika egy kisebb városában lettünk volna.. Odalépett mellém Junho és megbökött a könyökével, mire rákaptam a tekintetem.
 -Ha most megengeded, bekötném a szemed. -mutatott fel egy kis zöld kendőt.
Bólintottam egyet. Mögém lépett és a látásomat eltakarva rakta fel a kendőt a fejemre. Furcsán éreztem magam, amikor egy tíz centis magassarkúban kellett sétálnom arra amerre a fiú irányított. Többször is majdnem elvesztettem az egyensúlyom, de szerencsére Junho ott volt mellettem és segített a tájékozódásban. Egyszer azonban egy ajtóhoz értünk. Csak annyit észleltem, hogy a fiú kinyitja, majd lassan betol rajta. Becsukta az ajtót, majd még vezetett előre pár métert, aztán megálltunk.
 -Hol vagyunk? -kérdeztem, miközben mögém sétált, és a kendővel kezdett babrálni.
 -Türelem rózsát terem..
A nagy csöndben az óra kattogó hangja töltött be mindent. Majd a látásom visszatért, mire összerezzentem.
 -Boldog szülinapot~! -kiáltották egyszerre a többiek.
 -Ti? Hogy-hogy? Mi van?! -lepődtem meg.
 -Hát nem ma lettél huszonhárom éves? -kérdezte Junsu.
 -Úristen! Hányadika van ma?
 -Pontosan szeptember kilencedike. -nézte ki a dátumot telefonjából Nichkhun.
 -Teljesen megfeledkeztem róla. -csaptam idegesen a homlokomra.
 -Nem baj, legalább már tudsz róla. -nyomott egy puszit a csattanás helyére Junho.
 -Annyira hálás vagyok nektek. -mosolyodtam el.
Mindenkihez odamentem és sorban végig ölelgettem őket, viszont amikor Chansung elé értem megtorpantam. A bennem lévő kezdetlegesen összeforrt sebekből szivárogni kezdett a vér. Fájt.. Belém hasított, amit akkor tettünk. Nem bírtam a szemébe nézni, de azért gyorsan megöleltem a padlót bámulva, majd visszakocogtam a többiekhez, akik már a tortát bámulták nyál csorgatva. A kezembe vettem egy nagy kést, és a dohányzó asztalon pihenő cukrászcsodához hajoltam.
 -Kikéri az első szeletet? -néztem fel.
 -Én! -zengték kórusban.
 -Jól van, jól van. -nevettem fel végre először a történtek után.
Elkezdtem szeletekre vágni a tortát, és mindenkinek a kis tányérkájára raktam egy-egy szeletet. Jóízűen nyammogtuk el a kinder bueno ízű süteményt, miközben nevetgéltünk és beszélgettünk. Egyszer véletlen Taecyeon félrenyelt.
 -Cigány útra tért! -kiáltottam fel a fuldokló fiúra mutogatva, mire mindenki hangos nevetésben tört ki. Még a szenvedő alany is.

  Miután elfogyott a torta a kis ház konyhájában mosogattam el a tányérokat egy pohár Voilá boralapú pezsgő társaságában. Azonban a gyomrom kavarogni kezdett, és forgott velem a világ. Szemeimet lehunyva támaszkodtam meg két kezemmel a mosogató szélében. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam azt és ismét nekiláttam a mosatlannak. Hirtelen tört rám megint az émelygés, de olyan szinten, hogy azonnal szükségem volt valamire. A konyha felől nyílt a fürdőszoba, így odarohantam és a wc fölé hajolva kiadtam magamból mindent. Erősen zihálva ültem le a hideg kőre, miközben számat törölgettem. A mosdóban megnyitottam a csapot, és megmostam az arcomat. Jól esett, frissítő hatású volt a hideg víz.
 -Aish.. Mi van velem...? -kérdeztem magamtól. -Napok óta, sőt... lassan két hete késik. Aish... -hunytam le szemeimet, azonban nem messze tőlem meghallottam egy hangot.
 -Te... terhes vagy?
A szemeim azonnal kipattantak, és Chansung értetlen, számon kérő pillantásával találtam szembe magam..

9. fejezet

~Zuhanás
Bonghwa pow:
  Mindössze csak két nap telt el azóta, hogy elmondtam Junhonak, mit vétettem. Azóta nem hív, kerül, és az üzeneteimre se válaszol. Már azt hittem, hogy ennél jobban nem tudok megőrülni és kétségbeesni, de tévedtem. Nem ettem, nem ittam, ki sem másztam az ágyamból. Hwang néni akárhogy noszogatott, és próbált belém tömködni pár falatot, egyszerűen nem volt étvágyam saját magamtól.
 -Undorító, szánalmas vagy... -mondtam az ágyammal szemben lévő tükörnek.
Eszer csak Hwang nagyi jött be hozzám, kedvtelenül húztam a fejemre a takarómat.
 -Aranyom.. -szólongatott. -Látogatóid vannak...
 -Küld el őket. Nem akarom, hogy így lássanak.. -nyöszörögtem.
 -Hát jó.
Léptek zaját hallottam meg, így bizonyosodtam meg arról, hogy a nagyi kiment a szobámból. Lerúgtam magamról a plédet, és a plafonnal kezdtem farkas szemezni. Hirtelen egy éles hang töltötte be a házat.
 -Szia Bonghwa~ -zengték kórusban.
Belém hasított a felismerés..
 -Fiúk?! -ültem fel.
A hangomra azonnal bent termett mindegyikük, kivéve Chansungot. Ő nem volt ott közöttük. Talán jobb is... Taecyeon és Wooyoung azonnal odajött, hogy megöleljen. Szótlanul tűrtem, ahogy megjegyzést tesznek a külsőmre.
 -Istenem de vékony vagy. -kerekedtek ki Nichkhun szemei. -Eszel te egyáltalán?
Junho-ra néztem, és megpróbáltam megkeresni tekintetét, ő azonban csak a padlót bámultra. Ezek szerint nem mondta el nekik.. Sóhajtottam egyet, és csak annyit mondtam, hogy nincs étvágyam. Nichkhun elkezdte a homlokom és arcom tapogatni, megnézve lázas vagyok-e.
 -Te égsz... -mondta elképedve. -Tüzel az egész tested.
 -Semmit sem érzek. -szűkítettem össze szemeimet.

  Pár perccel később a fiúk sürögni forogni kezdtem körülöttem Hwang nagyival egyetemben. Viszont Junho csak az ajtóban állva bámulta a cipőjét. Éppen Wooyoung suhant el a fiú mellett, amikor egyszeriben megtorpant.
 -Várjunk csak.. Ti nem úgy van, hogy együtt vagytok? -kapkodta felváltva a szemét kettőnk között. -Na.. Legalább egy ölelést. -nézett Junhora kiskutya szemekkel, mire az megindult felém, és egy sóhajtás után körém fonta karjait.
Magamhoz szorítottam és nyakhajlatába fúrtam a fejem. Annyira hiányzott már, hogy Ő öleljen..
 -Köszönöm.. -súgtam oda neki.
Mikor elengedett leült az ágyam szélére, mellém. Wooyoung elégedetten bólogatni kezdett és a kezembe nyomott egy bögre gőzölgő, furcsa színű valamit.
 -Ez mi? -szagolgattam.
 -Saját készítésű tea. -kacsintott. -Amikor lebetegszik valamelyikünk, mindig ezt isszuk.
Nagy nehezen belekortyoltam, de rossz ötlet volt. Le is forrázta a nyelvemet, és a hányinger kerülgetett tőle.
 -Ez iszonyatos. -fintorogtam.
 -Viszont hatásos. -vigyorgott.
Mikor Wooyoung elhagyta a helyiséget Junho felém fordult, mire én csak szégyenemben az ujjaimat kezdtem bámulni, amikkel idegességemben malmozásba fogtam.
 -El tudom képzelni most mennyire utálhatsz és undorodhatsz tőlem...
 -Nem.. ilyet egy szóval sem mondtam. -vonta össze szemöldökeit. -Nem tudok rád haragudni. Csak.. nem bírom megemészteni a dolgot. -vakarta a tarkóját.
 -Nincs bocsánat arra, amit tettem, de... sajnálom....
Lassan felnéztem rá, és megpillantottam csillogó, gesztenye barna szemeit. Elvesztem tekintetében, mégis ott motoszkált bennem a Chansunggal töltött estének az emléke... Nem bírtam pár másodpercnél tovább, el kellett kapnom a fejem. Ám ekkor kezével állam alá nyúlt, kényszerítve ezzel hogy rá nézzek.
 -Kérlek.. -pillantott rám esdeklően.

(Pár nap múlva)
  Junhoval a kapcsolatunk kezdett rendbe jönni. Egyre többször látogatott, aminek nagyon örültem, és hála neki, teljesen kikúrálódtam. Elűztem az öngyilkosság gondolatait, és csak a jelenre koncentráltam, abból Chansung-ot kizárva. Úgy döntöttem ideje munkába mennem, hiszen a rajongóimat is cserben hagytam azzal, hogy egy egész héten keresztül nem jelentkeztem. Alaposan beöltöztem, hogy ne ismerjenek fel a kiadóhoz menet. Mikor beléptem a menedzser irodájába, egy hatalmas mosollyal az arcán fogadott tárt karokkal, miközben én levettem a napszemüvegem.
 -Hát téged is látni? -kérdezte.
Mosolyát viszonozva bólintottam egyet, majd leültünk. Váratlanul Taecyeon toppant be, mögötte Junsu-val.
 -Főnök, baj van! -lihegték.
 -Lassabban, ha lehet. Inkább üljetek le, és úgy mondjátok el.
Így is tettek. Helyet foglaltak, aztán Junsu elővette a tabletjét, és nyomkodni kezdte. Pár másodperc után az orrunk elé nyomta, mire a menedzser álla az asztalon koppant, az enyém viszont a padlót súrolta.
 -Bonghwa öngyilkosság közeli állapotba került és anorexiás.. A híres rookie alkoholista.. Bonghwa súlyosan lefogyott.. A félig japán idol drogozik!.. És még több ehhez hasonló cikk... -olvastam fel a címüket hangosan.
 -Minden blog, és oldal ezekkel van teli. Úgy látszik megtaláltak a lesifotósok, mikor elindultál otthonról. -mutatott egy képet a tablet-en Taecyeon.
Teljesen ledöbbentem.. Tényleg így nézek ki?! Már kezdtem azt hinni, hogy kimásztam végre a gödörből, erre csak jött egy sima fuvallat, és visszaestem a mélybe....

8. fejezet

~Felemésztő bűntudat~
Bonghwa pow:
 Éreztem a nap melegét az arcomon. Résnyire nyitottam a szemeimet. Óvatosan felültem, egyik kezemmel megtámasztottam magam. Éles fájdalom nyílt a fejembe, szabad kezemet oda kaptam. Mi történt...? Körbepillantottam a szobában. Mindenhol ruhák hevertek. Hirtelen kezek ragadtak meg és hátra rántottak. Mellettem ott nyöszörgött Chansung és karomat szorongatta, mint egy kisgyerek. Óvakodva kimásztam a takaró alól, hogy még véletlenül se ébresszem fel a fiút. Összeszedtem a földről a ruháimat és a fürdőszobában a szennyes kosárba dobtam őket. A szárítóról leszedtem egy tiszta fekete short-ot, fehérneműt, és egy citromsárga toppot. Felöltöztem és a konyha felé vettem az irányt, hogy feltegyek egy kis kávét főzni. A pultra támaszkodtam és úgy kezdtek el potyogni a könnyeim. A tudat, hogy szándékosan bántok meg olyasvalakit, ráadásul a háta mögött egy csapattársával, akit nagyon szeretek. Csak utólag jöttem rá, hogy nem kellett volna. A bűntudat megbénít, és olyan, mint egy viszkető kiütés. Egyszerűen nem akar eltűnni sehogy sem. Érzelmek hada támadott meg. A pánik, szomorúság, és a kétségbeesés. Vissza akartam menni... Vissza a történtek kezdetéhez. Semmissé akartam tenni mindent.... A kávé már rég lefőtt, de én tovább zokogtam. Hátat fordítottam a pultnak és a földre csúsztam. Tudom, hogy nincs bocsánat arra, amit műveltem. Hiába a bánat, most már minden el van veszve...

 Nem tudom, hogy hogyan, de egy kés került a kezembe. Szipogtam párat, miközben eljátszadoztam az öngyilkosság gondolatával. Mérlegelni kezdtem. Csak a fájdalmat akarom meg szüntetni, ami idebent van. Egyfajta vigasz... Remegő kezemmel emeltem fel a kést. Éppen a pengét akartam a csuklómon végighúzni, amikor valaki kiütötte azt a kezemből.
 -Eszednél vagy?! -ripakodott rám Chansung.
Nem szóltam hozzá, még csak fel sem néztem rá. Undorító féreg... Kezem ökölbe szorítottam. A testem megfeszült, és olyan hévvel álltam fel, hogy a fiú hátrahőkölt. Vettem egy mély levegőt, amit erősen kifújtam, majd tekintetemet az előttem állóra emeltem. Ha most ölni tudtam volna pusztán a nézésemmel, már rég halott lenne...
 -Tűnés a házamból.. most! -mutattam a kijárat felé.
Nem bírtam tovább egy levegőt szívni ezzel a rohadékkal. Nem akartam többé látni... Kicsit nehéz lesz ez a közös ügynökség miatt, de nem érdekel.
 -Figyelj... -próbálta megsimítani a karom, azonban ellöktem magamtól.
 -Azt mondtam MOST!!! -rivalltam rá könnyekkel küszködve. -Tűnj el az életemből, te senkiházi.. te álnok szemétláda...! Szűnj meg létezni!
Magamból teljesen kikelve sikoltoztam. A fiú látván dühömet és elkeseredettségemet, hátat fordított és kilépett a tradícionális hanokból. Hangosan zokogva rogytam össze, és arcomat tenyerembe temettem... Pár perccel később Hwang nagyi sietett oda hozzám és felsegített a földről. Letörölte könny áztatta arcomat, és ágyba bújtatott. Majd felhívta a menedzsert, hogy nem tudok bemenni most egy jó ideig...

 Zilált hajjal jártam keltem napokon át otthon, a pizsamámba burkolva. Semmi erőm nem volt ahhoz, hogy átöltözzek, legfőképpen ahhoz nem, hogy munkába menjek. Hálás voltam Hwang nagyinak, amiért segített a ház körül, és szólt a Park Jinyoung-nak, hogy nem vagyok valami jó állapotban. Éppen a nagymama által készített kakaómat kortyolgattam az ágyamon ülve, amikor odajött hozzám kismacskám hangosan nyávogva. Mintha csak tudta volna, hogy vendégem jött. A kapun zörgött valaki, mire feltápászkodtam a bögrével a kezemben, és odabattyogtam. Kelletlenül kinyitottam, majd mikor kitártam a bögre kiesett a kezemből és a csipáim azonnal kinyíltak.
 -Junho!!
A nyakába ugrottam és szorosan magamhoz öleltem. Arcát hajamba fúrta és elégedetten hümmögni kezdett. Annyira hiányzott már..
 -De.. hogy? Mikor? És miért?
Örömömben csak makogni tudtam. Egyetlen épkézláb mondat sem hagyta el a számat. Beljebb invitáltam, mögötte becsukva a kapuajtót, és elkezdtem felszedegetni az üvegszilánkokat. Junho odalépett mellém és segített, majd a konyhában lévő kukába kidobtuk azokat. Miután leültünk végre, hogy beszélgethessünk, megláttam a fiú arcán, hogy észrevette nem túl szép külsőmet. Egy ideig még a kezét szorongattam, aztán eszembe jutott, hogy mit tettem... Kibújtam öleléséből és távolabb húzódtam tőle.
 -Valami baj van? -kérdezte.
Elfordultam, és megtöröltem könny áztatta arcomat, nehogy észre vegye nyugtalanságom.
 -Bonghwa..
Amikor nevemen szólított, még a vér is megfagyott bennem. A tudat, hogy a háta mögött összefeküdtem az egyik legjobb barátjával, belülről szépen lassan felemésztett. Féltem, hogy egyszer el fon jönni ez a pillanat, amikor Junhoval szembe kell állnom és megbántanom.
 -Én.. Én... -makogtam.
Nem tudtam, hogyan mondhatnám el neki az egész borzadályt. Leguggoltam és a lehető legkisebbre összekuporodtam, mintha az megvédene bármitől is.
 -Mi a baj? Hm? -kérdezgette. -Mond már el.. Kérlek...
Bárhogy próbáltam, egyetlen szó sem jött ki a torkomon, csak a levegőt tudtam kapkodni. A fiú letérdelt mellém és átkarolt, miközben tovább faggatózott.
 -Csak nem kirúgtak a JYP-től? Esetleg meghalt valaki..? -találgatott.
Igen.. Én haltam meg, itt bent... Megráztam a fejem, hogy egyik sem, mire ő idegesen a hajába túrt.
 -Le.. -szipogtam. -Lefeküdtem... Chansunggal...
 -Hogy kivel...? -dermedt meg.
Lassan, komótosan felállt és a kapu felé kezdett el lépdelni. Felpattantam és a hátának nekicsapódva szorítottam magamhoz amennyire csak tudtam, de karjaimat lefejtette magáról és egy árva szó nélkül távozott. Perceken keresztül bámultam még a semmibe meredve, arra várva, hogy visszajön és miután megbeszéltük az egészet, minden rendben lesz.. Túl hiú ábránd... Sírógörcsöt kapva rogytam le a hideg kövekre, és hangosan zokogva próbáltam levegőt venni, amitől legszívesebben most megfosztottam volna magam. Nem érdemlem meg, hogy így éljek tovább~